Azt enni, ami van

Július 8-án elhatározta a család, hogy csak azt esszük, ami nekünk van vagy ami körülöttünk terem plusz rizs, zsiradék és zabpehely. Egy-két kihágást leszámítva ezt még mindig tudjuk tartani úgy, hogy nem is vágyunk másra. Azt gondoltam, két hónap alatt ezt meg lehet unni, de nem. Sőt, máris borúsan gondolok azokra az időkre, amikor majd nem lesz más választásom, mint újra recept szerint főzni. Azt találtam, hogy a kertből való étkezéshez két dolog kell: kreativitás és idő… na és el kell felejteni a Főzőiskolát.

Abban az időben, amikor még a neten barangoltam, találkoztam egyszer az 50 km-es szabállyal, mi szerint csak olyan élelmiszert fogyassz, amit 50 km-en belül termelődik. Elsőre nagyon remek gondolat, csak amikor rájössz, hogy se banán, se citrom, se olívaolaj… se… se… ( a csokiról és a kávéról egyébként se beszélünk.) No hát akkor gyorsan másfelé nézel. Ezért indultunk neki ennek a kihívásnak egy kicsit félve, talán szkeptikusan. A kertünk az idén nem igazán mondható ideálisnak (a fő növényekből, mint répa, cékla, káposzta, krumpli, bab, alig lett hírmondó ), igaz, mindig terem valami, de nagy választék azért nincs… gondoltam én elsőre…, mert amikor nem volt más lehetőségem, ha enni akarok, mint végigkurkászni a veteményt és a mezőt, akkor hirtelen rájöttem, hogy rengeteg ehető dolog van: mángold, szárzeller, pitypang, vad fokhagyma, magától termő fokhagyma, sarjadékhagyma, tomatillo, bazsalikom, lóbab, bordáskel, leveles kel, borsó, csiperke, rókagomba, éticsiga, paszternák, takarmányrépa, tök, sóska, rebarbara, csemegekukorica, laboda, kapor, vadmajoranna ( oregánó ), cikória, rukkola, mindeféle elvadult retkek (gyűjtött magból gnóm formációk ), apró, tavalyról földben maradt krumplik, madársaláta, római saláta, tépősaláta, fejessaláta (amiket csak árnyékolásnak vetettem) és amik nagyon bejöttek: paradicsom, paprika, padlizsán, körte, homoktövis, ribizli, alma. Meg persze elvétve tojás, vagy kiszökdöső csirke húsa. Lehet azt mondani ezek után, hogy unalmas vagy egyhangú?

Eleinte – azért megvallom – én se nagyon tudtam mit kezdeni ezekkel, csak termesztettem őket, de egyik jól bevált receptembe se illettek, ezért többnyire nem történt velük semmi. Pár éve kezdtem, Korgáné dr. Jánosik Zsuzsa hatására, hogy akkor most azt eszem, ami a kertben van. Kellett egy kicsit erőltetni, magától ugyanis nehezen lépi át az ember a komfortzónáját még akkor is, ha a saját maga termesztett zöldség felhasználásáról van is szó. Ha ilyen sokszínű a kert, akkor annak az előnyeit kell kihasználni és nem a hátrányain keseregni. A hátránya, hogy semmiből sincsen hatalmas mennyiség, így nemigen tudok hagyományos módon egy-két féle összetevőből főzni, hanem egy ételhez kb 15 féle alapanyagot kell összegyűjtenem és megpucolnom. Az előnye, hogy ez a 15 féle összetevő olyan ízvilágot kölcsönöz az elkészült ételnek, ami páratlan és megismételhetetlen, ráadásul az egészségünk szempontjából is ez az ideális.

A legnagyobb küzdelmem a tejszínes kávéról való lemondás volt. Beismerem, hogy az nem ment azonnal. Először csak volt az elhatározás… és semmi. Aztán egy nap már nem vettem több tejszínt, de fejfájásra és miegyébre hivatkozva a kávé megmaradt. A gyerekeim, különösen a 10 éves fiam nagyon a szívén viselte az én kávé problémámat és képes volt cikóriagyökereket kiásni a földből, feldarabolni és megpörkölni. Na ez már elszántabbá tett. Végül, ami megoldotta a berögöztt szokás kiiktatását az a gyógyteakeverék lett.

Korábban is próbálkoztam a teázással, de túl körülményesnek éreztem, hogy ezt a procedúrát naponta kétszer végigcsináljam, míg végül kínomban ragyogó ötletem támadt: az előre elkészített teakeverék. Minden vasárnap egy nagy tálban összekeverek legalább nyolcféle általam gyűjtött teaalapanyagot, azt üvegbe töltöm, és amikor reggel vacogva a hidegfürdőtől azt se tudom, mire van szükségem, akkor csak beleszórok a forróvízbe egy marokkal az előre kikevert szárítmányokból és nem kell gondolkodni…

Mindezek után úgy hiszem, hogy ez így könnyű és jó. Finomakat eszünk, nincs hiányérzetünk, olcsó, helyi és garantáltan friss, ráadásul az ökológiai lábnyomunk se nyúlik túl a takarón. A nehéz csak az volt, hogy túllépjünk a megszokásainkon… de az nagyon…, így hát több évig tartott és talán még most sincs vége, de az út már adott.