Sokáig azt hittem, semmi különleges nincs bennem. Ennek egyik oka az lehetett, hogy sose hasonlítgattam magam másokhoz. Borzasztóan introvertált, magamnak való kölyök voltam, aki sokáig semmit nem akart beengedni külvilágból a saját kis világába. Ennek persze megvoltak a jó és rossz oldalai, irányomba többnyire a rosszat kommunikálták.
Nem olyan régen kezdtem el figyelni más embereket közelebbről. Három éve, majdnem 40 évesen kezdtem életemben először munkahelyen dolgozni. Ez elég közeli kapcsolatnak bizonyult ahhoz, hogy belelássak, az átlagos életet élő emberek életébe, és abba, hogy hogyan gondolkodnak. Arra jutottam, hogy eddig valami álomvilágban éltem. A hiedelmeim az értelmiségi emberről teljesen mások voltak. Azt gondoltam, ők is látják, amit én, előttük is nyitva áll az, ami előttem, ők is birtokában vannak, aminek én. Az első felismeréseket egyedi eltérésnek fogtam fel, de ahogy elkezdtem tüzetesebben figyelni másokat is egyre szélesebb körben, úgy egyre biztosabb lettem benne, hogy el vagyok tévedve.
Rengetegen vannak, akik nem látják még azt se, hogy mi az, ami lázba hozza őket, nem tudják, mit szeretnének csinálni, ha bármit csinálhatnának és nem tudják hogyan változzanak/változtassanak, ha nem érzik jól magukat. Ez megvallom, ledöbbentett.
Apró gyerek korom óta TUDTAM, hogy sok gyereket akarok, TUDTAM, hogy magamnak szeretném megtermelni az ételemet, elkészíteni a ruháimat és kimondhatatlanul vonzott a szegényes de takaros vályogviskó, ahol majd a családommal élek. Fogalmam sincs, honnan jött ez nekem, sem nagycsaládost nem ismertem, sem olyat, aki egyáltalán gondolatban foglalkozott volna önellátással és hát a szüleim a viskós dolgot is megmagyarázták a gyerekek természetes bunkiépítő hajlamával.
Később, ahogy cseperedtem, úgy 10-12 éves koromtól kezdve én is hatása alá kerültem annak, hogy mi az, hogy “menő” élet. Habár az egyszerűség és a sok gyerek iránti álmom sohasem változott, egyre távolabb kerültem attól, hogy ezt mint előttem álló életet képzeljem el. Azt közvetítették felém, hogy ha azt akarom, hogy VALAKI legyek, akkor egyetemre kell menjek. Semmi mással nincs esélyem az önbeteljesítésre, vagy arra, hogy komolyan vegyenek ebben az életben.
Jelentkeztem hát olyan szakra, ahová tudtam, hogy biztosan felvesznek és amit egyébként szerettem is: matematika és informatika. Hát tudjátok… picit tömény volt… hogy finoman fogalmazzak. Így utólag azt kell megállapítsam, hogy én művész lélek voltam ehhez a töménységhez. Megcsömöröltem és megutáltam az egészet. Azóta sem gondolok jó szívvel az egyetemen eltöltött 5 évre. Hál’ Istennek az ötödik év végén megszületett az első kisbabám, így megmenekültem attól, hogy akár gondolatban is kelljen foglalkozzak azzal, hogy mi lesz ez után.
Beindult az ösztön és a belső vágyaké lett újra a terep. Születtek sorban a gyerekek és hamarosan sikerült is beköltöznünk az első vályogházunkba.
A következő évek az önnevelésről és az önfejlesztésről szóltak, amihez nagyban hozzájárultak a gyerekek. Meggyőződésem, hogy egy gyerek nagyon sokat tud tanítani a szüleinek! Az én tanfolyamom itt is intenzívnek volt mondható lévén, hogy a végén már 5 gyerek által volt mit tanuljak magamról a nap 24 órájában. Tapasztalataimat, a rögös út bukkanóit a 2007 óta folyamatosan vezettett nyílt majd később zárt blogjaimon örökítettem meg (amiért már most nagyon hálásak az utódaim 🙂 )
17 évig tartott ez a fajta tréning. Közben azért szinteket is ugrottam, rengeteg kihívással kellett szembenézzek, például, az egyik, hogy egy napon a Kárpátok között Erdélyben találtam magam kis családommal hajlék nélkül egyetlen utánfutónyi cuccal. Nem épp önszántunkból esett így, de ez másik történet. Innen is felálltunk és felépítettük álmaim vályogviskóját…
Aztán 17 év után részben vége szakadt a gyerekek általi trénelésnek és egy új életélmény vette kezdetét: a munka világa. Cseréltünk a férjemmel. Ezután ő trénelteti magát a gyerekekkel, én pedig megnézem, milyen a többi ember élete… Ráadásul volt dolgom, hogy leküzdjem a szociális fóbiámat, az állandó szorongásomat az emberek között. Kiváló terepet nyújtott erre a munkám, mivel vezető voltam, akinek rendszeresen kellett nyilvánosan beszélni, győzködni embereket, egyáltalán: együttműködni emberekkel. Megint tanultam magamról egy csomó mindent, többek között azt, hogy egy jól hangzó cím, egy viszonylag magas fizetés engem nem tesz boldoggá és nem tudok úgy élni, hogy az ÉLET szempontjából értelmetlen dolgokkal töltsem életem drága perceit, óráit, napjait. 2,5 év munka után felmondtam és elhatároztam, hogy ezután csak és kizárólag az ÉLET-tel foglalkozok.