Ma már minden természetes velünkszületett ösztönünket felhasználják ellenünk azért, hogy valaki gazdagabb és hatalmasabb legyen… És ezt még mi is támogatjuk azzal, hogy felnézünk azokra, akiknek van pénze, van hatalma és látszólag azt tesznek, amit csak akarnak. Ha nem istenítenénk ezeket az embereket, lehet, hogy nem lenne olyan édes a szőlő nekik sem… és esetleg nem akarnának a mi bőrünkből is mokaszint varrni maguknak… mokaszint, amiért megintcsak felnézünk rájuk…
No de mire is gondolok. Itt van például a táplálkozás. A genetikánkba az lett bekódolva, hogy ne tudjunk elmenni a zsíros vagy szénhidrátban gazdag élelem mellett, mivel ez volt a túlélésünk kulcsa. Na de a természet álmában sem gondolt a mekis burgerre és a Coca-Colára, mivel ezek gyakorlatilag antitápanyagok. Az antitápanyag azt jelenti, hogy nemhogy adna a szervezetnek, hanem még el is vesz tőle. De hát olyan finom… jön az ellenvetés… És finom a keksz is, a csoki is, a jégkrém is, a fagyasztott halrudacskák is (ööö… ez az utóbbi talán ízlés dolga). Ha bemegyek egy élelmiszer áruházba, akkor az ott megtalálható termékek kétharmadát ítélem emberi fogyasztásra alkalmatlannak, mégis az emberek kosarának ez teszi ki a túlnyomó többségét. A legtöbben el se gondolkodnak azon, hogy mit vesznek a szájukba, hiszen kellemes az íze, és egyébként is mindenki ezt eszi. A dopamin nevű neurotranszmitter gondoskodik róla, hogy az írmagját is kiirtsa a fejünkből az ellenállásnak. Így oldotta meg a természet, hogy elszántak legyünk, ha valami “táplálót” találunk. Csakhogy a rendszer meg van hekkelve az élelmiszeripar által. Amit az agyunk táplálónak ítél, az az ember kialakulásakor nem a szupermárket polcairól került ki, hanem a természetből. A szőlő, a dió, a répa mind kihagyhatatlan volt egy ősembernek, hiszen ezek jelentették a zsírt és a szénhidrátot. Ebből aztán úgysem tudott korlátlan mennyiséget megenni, mert le kellett szedni, meg kellett törni vagy rágni, ráadásul tömegében és térfogatában is sokkal többet kitett ugyanazon kalóriát tekintve, mint egy csokis fánk. Ugyanannyi kalória elfogyasztása időben is sokkal tovább húzódott, így az agynak volt ideje érzékelni, hogy elegendő üzemagyag állt a házhoz, nincs szükség többre vagy nehézkes lenne többet feldolgozni. A rendszer így tökéletesítette magát és jó is volt ez több százezer évig. Aztán jött ez a fura korszak, amikor még a medveszart is el kell adni jó pénzért, és kitalálták ( mérnökök segítségével!!! ), hogy hogyan lehet olyan íz és állagvilágot létrehozni a szemétből, ami csak úgy eteti magát a jónéppel, ezért gyorsan rászoknak és újra és újra fizetnek érte, csak mert pontosan arra az ösztönükre építenek, amit a legnehezebb tudatosan kezelni.
Ott van még a szaporodás ösztöne, amire a pornó ipar ( és egy csomó ettől független reklám ) épül , ott van a szociális igény ösztöne, amire az internetes közösségi média és a kütyüipar épül, és hát igazából van még egy hatalmas halmaz: a velünk született minimális energiabefektetés keresése, amelyre minden további kényelmi árucikk eladása támaszkodik kezdve az autóval, háztartási eszközökkel és folytatva mindenféle wellness és könnyű és energiabefektetést nem igénylő szórakozással. Mind mind valami fontos genetikailag kódolt ösztönünket használja arra, hogy még még még akarjuk belőle lehetőleg többet, nagyobbat tovább, mint az előző alkalommal. Azért, hogy az agyban kiváltódjon ugyanaz a hatás, ezért ezekből mindig több és több kell… mint a kábítószerből. Nincs már energiánk saját erőből örömöt generálni magunknak, hát vásárolunk ezekből… és sosincs vége annak az érzésnek, hogy a több talán megoldaná ezt a hiányérzetet itt belül…
Szerencsére, vannak, akik útközben rájönnek, hogy valami nagyon el van cseszve és megállnak egy pillanatra, hogy jófelé haladnak-e. Én is ismerek nagyon sok ilyen embert. Amikor ezek az emberek rájönnek, hogy gebasz van, akkor általában ez az enyhétől a súlyosig terjedő depressziót vált ki belőlük, ami többnyire segít! A depresszió olyan hormonokat serkent az agyban, amik azt akarják, hogy ne csináljunk semmit, csak üljünk és gondolkodjunk. Sajnos, úgy veszem észre, hogy konkrét gondolkodás nélkül nem fogunk előbbre jutni. A büdös életben maguktól nem kelnek életre bennünk olyan késztetések, amik megálljt parancsolnak a mértéktelen fogyasztásnak. Megálljt csak a gondolkodó énünk fog tudni parancsolni nekünk, ha a gondolkodásunk eredményeképpen arra jutunk, hogy túlingereltük magunkat, ezért nem tudunk már semminek sem örülni.
Ilyenkor jön jól egy dopamin detox, vagyis az “örömök” korlátozása. Ha egy nap fogjuk magunkat és kiiktatunk mindent, ami fellövi a dopamin szintünket vagyis nem eszünk finomat, nem iszunk kávét, nem nézünk kütyüt és tévét, nem hallgatunk zenét, nem vásárolunk semmit, akkor talán egy pillanatra elveszítjük a lábunk alól a talajt és úgy érezzük, hogy nincs miért élni, de éppen ez az állapot szükséges ahhoz, hogy másnap, harmadnap, egy hét múlva újra édessé váljon az alma, izgalmassá egy találkozás vagy élvezetessé a napfény. Szükség van erre, mert különben mindig többet és többet akarunk mindenből, ami egy ponton túl lehetetlen lesz… és csak az üresség marad…
Az én gyengém az evés. Ennek élvezetére van a legnagyobb hajlamom, mint általában a nőknek. De ha követném azt, amit az ösztönöm ( és a dopamin ) diktál, akkor tekintve a mai kínálatot, már nem tudnék kikelni az ágyból… mint ő. Ezért néha – mint tudjátok – elhatározom, hogy nem eszek. Semmit. Nem azért hogy fogyjak, inkább azért, hogy újra minden érzékemmel tudjam élvezni az evést úgy, hogy nem a mennyiséget és nem a kalóriát növelem, hanem az érzékeimet ( receptoraimat ) tisztítom ki. Igazából minden ősi vallás és filozófia egyik fő iránymutatása, hogy légy mértékletes az életedben ahhoz, hogy boldog légy. Sajnos ma már nemcsak a szexuális önmegtartóztatásra és a torkosság kordában tartására kellene kiterjedjenek ezek a vallási “parancsok”, hanem ugyanilyen veszélyt jelent a boldogságunkra a vásárlás, az interneten való ész nélküli szörfözés ( különös tekintettel a közösségi médiára, filmekre és a videócsatornákra ) és az egészségre káros szenvedélyeink ( alkohol, dohányzás, drogok ).
Olvastam egy kutatásról, ahol a patkányok agyába elektródákat helyeztek és azt a központot ingerelték, ami a dopamintermelésért felel. A trükk az volt, hogy a patkányok maguk voltak képesek az elektromos impulzust előidézni egy pedál megnyomásával. Nos, az eredmény az lett, hogy a szegény jószágok addig nyomkodták a pedált, míg szufla volt bennük. Először azt hitték a kutatók, hogy egy élvezetközpontot találtak el, de évekkel később, amikor emberekkel is megismételték a kísérletet, ők be tudtak számolni róla, hogy egy soha be nem teljesülő örömígéret lebegett a szemük előtt a gomb megnyomásakor. Csak halkan jegyzem meg, hogy az embereknél sem volt könnyű leállítani őket. Előfordult, hogy a kábelt, ami az elektromos impulzusokat előidézte az agyukban, ki kellett húzni a falból ahhoz, hogy el tudják venni az alanyoktól a nyomógombot…
Ennek tükrében érthető már, hogy miért lenne nagyon fontos egy kicsit kívül kerülni a körön, egy kicsit lemondani, egy kicsit éhesnek lenni, egy kicsit unatkozni vagy nélkülözni… Ez az egyetlen természtes módja annak, hogy leállítsuk az ördögi kört és újra képesek legyünk élvezni az élet apró örömeit. Minél gyakrabban iktatunk be ilyen “elvonós” napokat, annál többször lesz alkalmunk csak úgy örülni.