Ledöbbenve olvasom David Eagleman: Az élő agy című könyvét. Na nem az emberi agy csodálatos működésén akadtam ki, hanem azon, hogy ezeket az új kutatási eredményeket mi mindenre akarják felhasználni. Persze gondolhattam volna, hogy a kutatás támogatása mögött mindig érdek van, de a hasamba táplált Twitter hírfolyam és az érzésként megjelenő tőzsdei hírek minden biztosítékot kivertek. És a fickó még büszke is rá…
Mostanában gondokodtam el azon, hogy melyik az az üzleti ágazat, amibe szívesen fektetném az energiámat úgy, hogy tudom, hogy nem szűnök meg imádni, amit csinálok. Amikor végigfuttattam az ötleteimet az általam kreált teszten, mind egy szálig megbuktak, mert mindnél megtaláltam azt a pontot, ahol feleslegesnek fogom tartani az adott célt, és már nem tudok érte küzdeni. Egyetlen dolog maradt fenn a rostán: a kert. Enni mindig kell és a világ haladási irányát nézve lassan a saját biodiverz kert lesz az egytelen választási lehetősége a magamfajta egészségtudatos embernek – de ez sosem működhet üzletként, mert különben elsilányul. Mi marad hát? Mi marad hát egy olyan világban, ahol mindent gépek állítanak elő és semmiféle versenyre nem kelhet az én gyapjúzoknim ( amit 6 órán keresztül kötök ) azzal, amit több száz társával együtt 1-2 percen belül előállít egy gépsor?
Sokszor ülök a ház előtt és nézem azt a mérhetetlen autóáradatot az úton, ami robog valamiféle ködös cél felé. Már hajnali 5-kor megindulnak és este 10-ig nem is csillapodik a forgalom. Egyik nap, ahogy ott ültem és néztem őket, elgondolkodtam azon, hogy vajon fontos-e az, amiért most ők annyira sietnek. Az előbbi levezetésem alapján a legtöbb esetben valószínűleg nem fontos, mert hát mi is a fontos az életben? Azt hiszem bárkivel egyetértenénk abban, hogy a boldogság – jelentsen ez akármit. Összefügg ez a technikával? Egy ponton talán igen. Szerintem akkor, amikor az alkotó megalkotja az eszközt. Az alkotás öröme az lehet egyfajta boldogság. És azután? Boldogabbak lettünk a mosogatógéptől, az okostelefontól, a sugárhajtású repülőgéptől? Lehetnek ebben egyéni sikertörténetek, de ha a mutatókat nézzük, akkor a felmérések szerint ilyen boldogtalanok még sose voltunk, mint most ( legalábbis itt a nyugati civilizációban ). Akkor hát van-e értelme tovább hajszolni a technikai fejlődést, ha nemhogy nem leszünk tőle boldogabbak, de éppen az ellenkező irányba halad ez a mutató.
Nekem az a véleményem, hogy a techinkai fejlődés nem abba az irányba visz, ahová a legtöbb ember menni szeretne. Luddita lennék? Meglehet, bár talán a meglévő és természetes módon működtethető dolgokat nem rombolnám le. Ellenben száz százalékig biztos vagyok benne, hogy a materialista tudmány fejlődése nem vezet az általános boldogsági szint növekedéséhez. Semmivel nem voltam boldogabb vagy akár csak elégedettebb, amikor vízöblítéses WC-m, automata mosógépem, bojlerem vagy ágaprítóm volt. Sőt, több aggodalom töltött el, ha esetleg szóba került, hogy nem lesz munkánk, mert akkor aztán tényleg bajban lettünk volna villanyáram nélkül. Most bármikor nyugodt szívvel mondhatom azt egy munkára, hogy nem vállalom, mert nem dől be az életem, ha átmenetileg nem lesz bevételem. Emiatt határozottan szabadabbnak érzem magam, és a szabadság megadja azt az érzést, hogy az életem az én kontrolom alatt van. Ettől pedig már csak egy lépés az, amit én boldogságnak nevezek.
Van egy ideális világkép a fejemben, ahol mindenkinek megadatna a lehetőség arra, hogy jól érezze magát, de ehhez el kellene engedni a javakat, a kapzsiságot. Egyetértek Steinbeckkel, aki azt írta az Érik a gyümölcs című regényében, hogy “A birtoklás örökre befagyaszt az “én”-be, és örökre elválaszt a “mi”-től.“, holott mindenki éppen a “mi“-ben teljesedhetne ki. Tudjátok, hogy a világon minden tizenegyedik ember éhezik? Ma, amikor ebben a “szegény” európai országban, ahol élek is hatalmas villákat építenek (és fűtenek) köznapi emberek, hószánokat és kvadokat vesznek unaloműzésből és felvágásból, telipakolják hidrogénezett pálmazsíros édességgel és dél-amerikai banánnal a bevásárlókosarat, miközben a gyümölcsfáikon rohad meg a termés…? Tudjátok, hogy ha mi átlagosnak mondott(nyugati) életszínvonalon élünk, akkor mi is valahol a világon éhező emberektől vesszük el a betevő falatjukat? Nem kell elmenni az ameriakiakig, igen, mi is kizsákmányoljuk a szegényebb országokat, másképpen nem tudnánk fenntartani ezt a színvonalat. Miért is veszünk Ázsiában varrott ruhákat? Igen, mert az olcsó. Elgondolkodtunk már, hogy miért olcsó még úgyis, hogy a fél világon átutaztatják? Ugyanez igaz egy csomó más dologra. Hogy lehet itt a Hargita hegység lábánál olcsón banánt kapni? Ezt valakinek a bőre (földje, háza, tiszta levegője vagy akár az élete) bánja… valahol. Hál’ Istennek az a hír már nem jut el hozzánk, hogy hol és kinek, így nyugodt szívvel homokba dugjuk a fejünket és továbbra is fenntartjuk ezt az állapotot.
Egyik nap dolgom akadt az egyik helyi varrodában, ami Nyugat-Európának termel. Megálltam a varroda udvarán és láttam, ahogy a kiégett fejű asszonyok mentőövként kapaszkodtak a cigarettájukba arra a megengedett 10 percre. Megtudtam, hogy reggel 6-tól 3-ig szinte folyamatosan nyomják a varrógép pedálját hétköznapokon és havonta egyszer még szombaton is… éhbérért. Téboly, hogy emberekkel lehet így bánni. Persze el lehet fordítani a fejünket és mondhatjuk azt, hogy miért nem tanult többet, akkor jobb munkája lehetne, meg hogy valakinek ezt is meg kell csinálni… de most komolyan?! Csak úgy tudunk érvényesülni, ha másokat elnyomunk?
Részemről aznap elhatároztam, hogy ezután magam varrom a ruháimat, azért, hogy legalább ezt a fajta elnyomást ne támogassam többé. Nem lesz olcsóbb, nem lesz szebb, sem jobb, de a lelkiismeretem tisztább lesz egy foltocskával. Persze lehet vitatkozni azokkal a tipikus ellenérvekkel, hogy akkor éppen az ő megélhetésüket veszem el, de ez nézőpont kérdése. Több ezer évig működött a helyi cserekereskedelem, az ember genomja nem változott, csak az igényei. Ezeket az újfajta igényeket pedig csak mások elnyomásával lehet kielégíteni. Más mód nincs. Az értékteremtő ember soha nem az elnyomó… erre kellene ráébredni…