Két évvel ezelőtt Lengyelország délkeleti csücskében önkénteskedtünk a lányommal egy kis eldugott hegyi faluban. Ott ismertem meg Martat, a huszonhét éves lengyel lányt, aki úgy élt, ahogy én csak legmerészebb álmaimban tehetem. Amikor először találkoztam vele, még nem tudtam, ki ő és mi szerepe van annak a családnak az életében, akikhez a WWOOF nevű oldal jóvoltából kerültünk, de ami megragadott benne, az az volt, hogy mindennek tudott örülni. Folyton nagyokat kacagott, és sugárzott belőle az élet. Semmilyen rossz hír, vagy sopánkodás nem tudta ebből kibillenteni. Hatalmas kíváncsi kék szemeinek nyitottsága mindig magára vonzotta a tekintetemet, ezért sokáig nem is vettem észre, milyen rongyos a ruhája és milyen sovány arcot keretez hullámos szőke haja.
“A szomszéd”-ként mutatták be, de itt az egész “falu” inkább egy hegyvidéki tanyavilág volt, így az a kb. 5 km-es távolság, ami a vendéglátóimat elválaszotta Marta hajlékától, az nem számított soknak. Sokáig csak úgy találkoztam vele, hogy “beugrott”, hozott ezt-azt, esetleg elvitte a kutyát. Néha maradt ebédre, máskor sietett valahová. Üdítő volt a társasága és nem utolsó sorban – mivel kiválóan beszélt angolul – nagyon jól el tudtunk diskurálni. Imádott Romániáról beszélgetni. Azt mondta, az a kedvenc országa, ugyanis több hónapot önkénteskedett ott hasonló módon, mint mi Lengyelországban. Azonnal egymás hullámhosszára hangolódtunk, ahogyan magyar honfitársaimmal csak ritkán sikerül. Nálam – most is megfigyeltem – nem a közös kultúra adja a kötődést, hanem a közös gondolatok.
Egy szép napon almalevet préseltetni indultunk és Marta megkért, ugorjunk be hozzá és vegyük fel. Akkor jártam először nála. Egy száz éves tradicionális lemkó házban lakott, valahogy így nézett ki:
Se villanyáram, se semmilyen közmű nem volt a házba bevezetve. A ház nem az övé volt, csak amikor kihalt belőle a néni, az örökösök szívességből odaadták neki, hogy lakjon benne. Martanak az ég világon semmije nem volt a pár lyukas, megviselt ruháján és egy “Gyógyteák” című könyvön kívül, mégis hozzá fogható, energiától vibráló egyéniséggel talán még sosem találkoztam. Amikor bevezetett a házba, nem szabadkozott a konyha közepén előző napról ott maradt fürdővize miatt, ami egy fém kádban himbálózott minden lépésünkre, sem amiatt, hogy néhol pereg le a meszelés. Lelkesen mutatta körbe a százéves falakat és a kemencét, ami a napi betevő falatjának megkeresésében segítette. Házi kenyereket és almáspitét sütött ugyanis megrendelésre. A ház nem volt bekerítve és konyhakertje sem igen volt, pár ribizlibokrot leszámítva. Talán a ház mögött lehettek ágyások, de ahogy J. a házigazdám rosszalló szavaiból megtudtam, Martat nemigen lehet munkára fogni. Szerinte Martanak el kellene fogadnia a segítségét és közösen kellene kertet művelniük, hogy legyen mit egyen. Én tiltakoztam, és kiszaladt a számon, hogy ha nem lenne családom, ugyanúgy akarnék élni, mint Marta. Ezen megütközött és többé nem feszegette nekem, hogy Martanak mit kellene csinálnia.
Marta szabad volt, nekem úgy tűnt, mindentől szabad. Nem zavarta a kritika és nem zavarta a mások által szegénységnek vélt – szerintem pedig – korlátok nélkülisége. Szépnek és tökéletesnek látta az életet és csak kacagott és kacagott míg mások gondterhelten görnyedtek a problémáik felett. Harmóniában volt nemcsak a természettel, de önmagával is. Nem akart senkitől függni, de ugyanúgy nem akarta, hogy mások függjenek tőle. EZÉRT nem akart közös kertet. A közösködés kimondott és kimondatlan elvárások, melyek irtózatos súllyal képesek nyomasztani az embert. Inkább vessen oda ki-ki, amit gondol alamizsnaként, mint hogy az nyomasszon, hogy vajon mit várnak a közösben cserébe? Vajon elég, amit nyújtok? Nem kellene-e többet beletegyek? Rám ez iszonyatos teherként nehezedne és nehezedik, ha ilyen helyzetbe kerülök. Például van olyan ismerősöm, akikkel alapvetően semmi bajom, a gyerekeink jóban vannak az ő gyerekeikkel, hasonló nézőpontból látjuk a világot és hasonlóan is élünk, mégis… Mégis valahányszor találkozunk ott rezegnek a nő kimondatlan elvárásai a levegőben. Egy ideig csak rezegnek lazán, majd egyre sűrűsödnek és sűrűsödnek, míg végül a találkozásunk végére fallá szilárdulnak kettőnk között. Nem szeretek hozzájuk menni ezért. Nem szeretek találkozni vele. Nyomaszt. Szerintem Marta ezt akarta elkerülni, hogy egy ilyen szituációval hervasszák le az örök mosolyt az arcáról.
Ottlétünk alatt kiderült, hogy Martanak mennie kell a házból, mert az örökösök pénzt szimatoltak a falusi turizmusban, így rendbe akarják szedni a portát, hogy ki tudják adni busás haszonnal. Nem tudom, mi volt Marta első reakciója a megváltozott helyzetre, de én amikor újra találkoztam vele, lelkesen tervezte, hogy hová fog házat építeni. J. egyáltalán nem volt derűlátó az üggyel kapcsolatban, de talán éppen ezért, neki nem is lett volna esélye arra, hogy megvalósítsa az álmait.
Szeretném azt írni, hogy minden remekül alakult, hogy Marta végül felépítette a házát, mielőtt kipakolták volna, de fogalmam sincs, mi történt vele, csak azt tudom, hogy két év óta nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljak rá egy kis vágyakozással vegyes irigységgel. Ő megszabadult mindentől, ami negatív energiát vihetne az életébe. Minden tárgytól, minden gondolattól minden olyan dologtól, ami miatt aggódnia kellene, hogy jól csinálja-e vagy értelmetlen felelősséget kellene vállalnia érte. Viszont megmaradtak a barátai, akikre van ideje és ha kedve van ráér beszélgetni velük és szívesen segít nekik. Ez a segítés nem kötelességszerű és nem vár semmit, éppen ezért ez tényleg szívből jön. Ez az, ami vonz. Korlátok és muszájok nélkül csak és kizárólag szívből élni.