Imádom a vészhelyzeteket. Amikor elakad az autó a sárban vagy hóban, amikor elkezd ömleni egy csőből a víz, amikor sötétedés előtt eltévedek egy medvejárta lakatlan terület közepén vagy amikor csövesként ébredek egy déli fekvésű székely domboldalon. Más ezért fizet, hogy mégiscsak biztonságos körülmények között élvezhesse a pánikot. Nem, szerintem nem a pánik érzése az, ami vonzó. A vonzó az, hogy egyik pillanatról a másikra egyetlen jól meghatározott célom van, amit mindenképp el kell érnem. Többé nincs egy csomó lehetőségem, hogy mivel üssem agyon az időt. A probléma adott.
John Hudson: Hogyan éljük túl? című könyve értette meg velem, hogy ha az alacsonyabb rendű (állati ) agyamra bízom annak eldöntését, hogy melyik előttem álló problémával foglalkozzak, akkor egyértelműen a leggyorsabb és legnagyobb jutalmat ígérőt fogja választani ( amit sajnos a gyerekkori, nem feltétlen a mi érdekeinket szolgáló kondicionálás határoz meg ) és nempedig azt, ami a legcélszerűbb, hosszútávon a legkifizetődőbb, vagy akár a túlélésem szempontjából a legfontosabb. Ha viszont a neocortex választ a feladatok közül, akkor folyamatosan harcolnia kell az “állattal” is és a “biztos jól döntöttem-e” érzéssel is, ráadásul – az én esetemben – folyton előjön a “van-e ennek egyáltalán bármi értelme” gondolat is. Ez pedig irtózatosan sok energia. Ha viszont olyan kényelmes helyzetbe kerülök, hogy elakadadok az alföldi puszta közepén a hóban három óvodás gyerekkel, akkor nincs harc, nincs vita, nincsenek opciók, a feladat adott: ki kell vakarni az autót. Fantasztikusan egyértelmű, szinte felszabadító. Ilyenkor a fókuszom maximumon van és flowba tudok kerülni.
Annak eldöntése, hogy az ember melyik feladatát vagy vélt feladatát ragadja magához, az iszonyatosan sok energiát emészt fel. Ezért mondja azt például Popper Péter, hogy még este döntsd el, hogy másnap mivel fogsz foglalkozni, mert ha reggel kezdesz ezen gondolkodni, akkor a szufla fele elmegy magára a döntésre. A munkahelyi feladatok rangsorolásába én itt nem szeretnék belemenni, rengeteg ezirányú könyv látott napvilágot, mert ott mégiscsak adottak a feladatok, amikből nem szemezgethet az ember. Én annak a fontosságáról szeretnék itt beszélni, hogy leredukáljuk a személyes “tennivaló” listánkat. Van, akit megnyugtat, ha egy másik listában mégiscsak nyilvántartja, hogy mire nincs most ideje, de szerintem ez is csak a döntés elódázása. Warren Buffett sokat emlegetett jótanácsa, amit állítólag a pilótájának mondott az valahogy így hangzik: Írj össze 25 dolgot, amit szeretnél elérni az életben. Ha ezzel megvagy karikázd be az 5 legfontosabbat. Ez az 5 lesz a célod, a többit meg örökre felejtsd el!
Nos, erről van szó. A Nap sugarai sem gyújtanak fel semmit – legalábbis ezen az éghajlaton -, addig, amíg nem helyezünk egy nagyítót a gyújtós és a Nap közé, tehát amíg nem fókuszáljuk az energiát. A legtöbb feladatot, amit végzünk – bármily fájó is leírni – csak azért végezzük, hogy az agyunk örüljön, de nekünk igazából nem feltétlen van sok hasznunk belőle. Nem szeretnék senkit elriasztani azzal, hogy milyen szintre vittem az “igénytelenségemet“, mert mindenkinek a maga környezetére és belátására szeretném bízni azt, hogy mi a felesleges. Lehet valakit kiakasztana az, hogy milyen időközönként mosom a hajam, az autóm, milyen ritkán megyek be élelmiszerboltba vagy hogy csak hetente egyszer nézem a közösségi médiát, és ezt a blogot. Rengeteg időt spórolok meg ezek elhagyásával, ami helyett tudok gyalogolni, felolvasni a gyerekeimnek, megkeresgélni a kertben az ehető kuriózumokat…stb.
Tárgyi szintű fókusz
Gyakran megtörténik velem, hogy nagyon kevés csomaggal kell utazzak. Ennek részben az az oka, hogy a 7 személyes autónkba ha bepréselem az öt gyereket, akkor már nincsen csomagterünk, a másik oka pedig, hogy akár buszon akár repülővel utazik az ember, az a legbiztosabb, ha magánál tarthatja az összes cókmókját. Én pedig – mint már említettem – szeretem a biztos dolgokat. Egyetlen iskolatáska méretű hátizsákot engedélyezek magamnak még akkor is így volt ez, amikor az USA-ba utaztam két olyan hétre, amiben mindenféle alkalom előfordult. Így aztán a mestere lettem annak, hogy kiszűrjem azokat a tárgyakat vagy ruhadarabokat, amik teljességgel feleslegesek. Persze mind “hasznos” dolog, nem vitatom, de amíg a krumplinyomó helyett megteszi a villa, a fokhagymanyomó helyett a kés éle, a hámozó helyett egy jó bicska, a fenszi tárolóedények helyett a multifunkciós befőttesüveg, daraboláskor a műanyag tálak helyett a lábas és – hogy végleg a konyhában maradjak – a mikró helyett a sparherdt ( vagy gáztűzhely ), addig nem szeretnék elveszni a tárgyak halma alatt és nem szeretném azok pakolgatásával és tisztítgatásával tölteni életem drága óráit.
Megfigyeltem azt is, hogy ha valamiből csak egy van, akkor sokkal jobban vigyázok rá, sokkal tisztábban emlékszem, hová tettem, mintha több is lenne és elvesznék a bőség zavarában. Először akkor fogalmaztam ezt meg, amikor már csak egy cipőm volt, amivel mellesleg több száz kilómétert gyalogolok minden szezonban. Amikor realizálódott, hogy ezután már csak ez A CIPŐ, akkor rám nem jellemző módon elkezdtem pucolgatni, kefélgetni, zsírral kenegetni minden bevetés után. Máskülönben előtte a cipő csak cipő volt, és ha ez koszos, hát van másik, ha elszakad, akkor is van másik. Az igazat megvallva – mint később rájöttem – azt se tudtam, valójában hány cipőm is van és hol. A fenti képen a fiam egyetlen itthoni lábbelije látható, amit a nővére “megfoltozott” neki.
Ha te is az a “jó lesz ez még valamire” típus vagy, biztos többször belebotlottál a problémába, hogy amikor kellett valami, az istenért se találtad, vagy rosszabb esetben már nem is emlékeztél, hogy egyszer régen már bestokiztad, ezért aztán vettél egy újat. Persze ilyenkor működik az a “törvény”, hogy a tárgy újbóli beszerrzése után valami rejtélyes oknál fogva mégiscsak eléd kerül, hogy bizony feleslegesen vásároltál, hisz már van. Ilyenkor megállapítom, hogy TELJESEN FELESLEGES a jó-lesz-ez-még-valamire mentalitás, hacsak nem olyan szegény vagyok, hogy az egyedüli esélyem a saját cuccaim felforgatása. Mert akkor biztos megtalálom és akkor nem tároltam hiába. De ez a legtöbbünk esetében nem játszik.
Egy héttagú család esetén, ha mindenre speckó eszközünk lenne, azt hiszem, még két ilyen házat építhetnénk, hogy elférjen a cumó. Még két ilyen ház, háromszor ennyi költség, háromszor ennyi energia és – ha munkával keressük a pénzt, akkor háromszor ennyi idő is. Márpedig nekem az időm a legeslegdrágább a világon, mert a percek építókockái teszik ki az életem.
És a legutolsó sorban pedig – bár lehet, hogy ez a legfontosabb aspektus – az agyam számára is sokkal de sokkal megnyugtatóbb, pihentetőbb és energiatakarékosabb az, amikor nem cikázik a tekintetem az ezerféle tárgy között, hanem szimpla, egyszerű, rendezett környezet vesz körül. Egy japán gyárban figyelték azt meg, hogy amikor a munkások munkaállomásai környékéről minden felesleges, zavaró, figyelemelterelő holmit elpakoltak, megháromszorozódott a termelés. El is hiszem, mert magamon érzem, mennyi energiát visz el, ha átláthatatlan káosz vesz körül, még akkor is, ha egyébként mindennek megvan a helye. A sok tárgy sok inger, az inger pedig az agyam számára olyan, mintha rajta felejteném a világítást az álló autón: leszív. Talán nem mindenki érzi ezt ilyen tisztán, de szuperérzékenyként az én elsődleges fókuszom a belső állapotaimra irányul, így azonnal érzékelem, ha valami nem komfortos. Mint ahogy már egy korábbi bejegyzésemben írtam, az otthonunkban lévő minden tárgyhoz érzelmeink kötődnek. Amikor felemeljük a tekintetünket és egyszerre belekerül a látómezőnkben 52 dolog, akkor az 52 különböző érzelmet jelent még akkor is, ha nem tudatosítom. A tudatos agy remekül szűri az információt, de a tudattalanba akkor is eljut, ha azt mondom “észre se vettem”. EZ az, ami lemerít érzelmileg. Ha nagyon zaklatott vagy fáradt vagyok valami egészen más okból, akkor azt is megfigyeltem, hogy a szemem ide-oda ugrál a tárgyak között és kontroll nélkül öntenek el a különféle érzések. Olyan, mintha valaki belém bújt volna és használná a testemet és a szellemi energiáimat olyanra, amihez én nem adtam engedélyt. Ilyenkor a megoldás vagy egy minimalistán berendezett helység, vagy a természet…