A múlt héten írtam arról, hogy miért érzem fontosnak a környezetemben lévő tárgyak tudatos megválasztását, és ígéretet tettem, hogy ezen a héten elelmélkedek arról, hogy a magam felé támasztott elvárások kontroll alatt tartása talán ugyanolyan fontos, ha nem fontosabb.
Nem tudom, ki hogy indul neki a felnőtt korának, de arra tisztán emlékszem, hogy én hogy indultam: mindent ( is ) akartam csinálni és azt természetesen jól, vagy inkább kiválóan. Hál’ Istennek, korán szültem gyereket, így az idilli terveim már a húszas éveim elején dugába dőltek. Egy gyerek mellett semmit nem lehet tökéletesen csinálni, a gyereknevelést a legkevésbé. (Gyerek nélkül azonban, kiváló lehetsz a témában… ). Az első pofonsorozatot tehát már elég korán megkaptam ahhoz, hogy legyen még időm és energiám változtatni a kényelmetlen érzéseimen. Az első megkönnyebbülést talán Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyve nyújtotta és mint lenni szokott, ha egy dologban átkattan a hozzáállásom, sorozatosan követi a többi.
Az elvárásaimmal ugyanúgy kezdtem bánni mint később a tárgyaimmal. Kell ez nekem? Van értelme? Ha van értelme, akkor megéri? És igen, pár elvárás, idealizált minta bekerült egy olyan kalapba, hogy nem érdemes vele bajlódni. Ez így talán könnyűnek is tűnik, de higyjétek el nekem, hogy amikor egész életedben úgy gondoltál valamire, hogy annak meg kell lenni, úgy kell lenni, akkor NAGGGYON nehéz egy nap, némi vizsgálódás után azt mondani, hogy elengedem. Mondjak egy példát, de ne röhögjetek: babaruhák napi szintű vasalása. Amikor letettem róla, irtózatos diszkomfort érzéssel kellett szembenézzek. Tudtam, hogy értelmetlen, az eszemmel felfogtam, de hát így csinálta mindenki a környezetemben, amikor gyerek voltam, és ettől kialakult egy levegőben lógó “így kell”.
Ahogy a mag megfogan a nedves, meleg földben, úgy csírázott ki bennem is a magam iránt támasztott értelmetlen elvárások leépítése, mivel láttam, hogy mennyit nyerek vele. Rövid távon frusztráló volt ugyan, de mivel mégis kitartottam, így kénytelen voltam folytatni az átvizsgálást, kigyomlálni az értelmetlen szokásokat ezzel teret adva valami értelmesebbnek. Amikor jöttek az első hosszú távú nyereségek a dologból, az adott csak igazi lendületet! Persze hosszú távon is megjelent a nem kívánatos következmény: az emberek kritikája, de mivel nem segített senki és a túlélésre hajtottam, igyekeztem ezeket nem meghallani.
Miután aztán a gyermekeim nagyobbak lettek és a rendkívüli állapot megszűnt, olykor még vissza-visszacsúsztam az ellenőrzés nélküli elvárásoknak való megfelelés útvesztőjébe, de már egyre könnyebben jöttem ki, amikor tudatosodott, hogy én bolond, már megint mit művelek a drága életenergiával?! Az első ötletem mindennel kapcsolatban valami nagy és grandiózus. Tíz féle süti karácsonyra, közben a pincétől a padlásig feltakarítani mindent. Vagy minden gyereket elfurikázok oda ahová jár és haza is hozom, nehogy szegények elhagyatva érezzék magukat. Vagy megtermelek minden zöldséget, amit fogyasztunk a saját ( gazmentes ) kertemben. Minden nap pontban délben van ebéd…stb. Itt csak azt akartam szemléltetni, honnan indultam. Ma már ezekről mindről lemondtam ( és ami érdekes, hogy a legtöbb a lemondás után megvalósult! )
Jelenleg a legnagyobb dilemmám a fűnyírás. Az eszemmel felfogom, hogy nincs rá szükség, sőt rosszat tesz a talajnak, mégis attól van olyan érzésem, hogy valami nem elhanyagolt. Így aztán lavírozok. Néha lekaszálom az egész telket és attól van lelkiismeretfurdalásom, hogy kaszálás közben látom azt a sok védtelen állatot repülni valami másik dimenzió felé, néha meg csak nézem a gazt és tipródok. Olykor azért már felsejlik, hogy ez tulajdonképpen szép is lehet… Ha legyűröd, hogy mit gondolnak mások. Azt hiszem, itt van a legnagyobb kutya elásva. Mérlegre kell tennem az energiámat és időmet szemben a megfelelési kényszerrel. Egyáltalán nem egyszerű.
Eszembe jut egy történet, amit az egyik barátnőm mesélt az anyósáról. Az anyósa egy tip-top nénike volt. Szorgos, dolgos, tiszta, minden jót el lehetett róla mondani. Nagyon szerette azt a képet, amit mások látnak róla és ez hajtotta motiválta nemcsak a munkára, hanem az életre is. Egy napon azonban rossz passzban volt valami átmeneti gyengeség tört rá, emiatt nem tudott olyan nett lenni, mint máskor. Sajnos ezt meglátta valaki a faluból. A nénike összetört, maga alá csúszott, ágynak esett és többé nem kelt fel. Rövid időn belül meghalt. A barátnőm egyértelműen annak tulajdonította a halálát, hogy az a kép megborult, amit magáról az évek során kialakítani igyekezett. De talán Szabó Magda Emerence is hasonló okokból hagyta el a földi létet.
Jogos a kérdés hát, hogy akkor melyik a fontosabb, a mit szólnak mások, vagy a hogy jó nekem. Nos, ez is olyan, mint minden más döntés: attól függ. A lényeg itt azon van, hogy tudatos döntést hozzak és azért minden körülmények között vállaljam a felelősséget. Ha úgy döntök, hogy a baráti összejövetelek sértetlensége fontosabb, mint a táplálkozási irányelveim, hát teljesen rendben van addig, amíg nem panaszkodok arra, hogy a barátaim miatt nem tudok egészségesen étkezni. A döntést én hoztam.
Hogyan érdemes kezdeni?
Amikor napi 8 ( 12 ) órában dolgoztam és be akartam mellé paszírozni a gyerekeimmel való együttlétet, a jógát, a meditációt, a nyelvtanulást, a gitározást, a programozást és a személyiségfejlesztést is mint ahogy itt érintőlegesen olvashattátok, akkor bizony fizikálisan is limitálta az órák száma azt, amit akarok. Érdemes hát ezért néha leülni, listázni MINDENT, amit szeretnék csinálni, utána mellé írni, hogy ez óraszámban naponta vagy hetente mit jelent és levetíteni ezt 24 vagy 168 meglévő órára. Triviálisnak tűnik, de nagyon sokan nem jönnek rá erre, mert kényelmesebb elhinni látatlanban, hogy mindenre fog időm jutni, áltatni magam kellemes (mint ahogy Cipő is megéneklete, hogy “Hazudj még nekem!”) és nem utolsó sorban NEM KELL ELDÖNTENEM, hogy mit is akarok tényleg és mi az, amiről hajlandó vagyok lemondani annak érdekében, amit tényleg akarok.
Hét évvel ezelőtt hallottam először ezt a TED Talkot, ahol a döntések és választások súlyáról beszél az előadó és arról, hogy az emberek többsége utál dönteni és bármit megtenne, hogy elkerülje a döntéshelyzeteket. Szerintem pontosan ugyanezért nem listázzuk óraszámmal mellékelve, hogy mit is akarunk, mert akkor előbb utóbb oda lyukadunk ki, hogy döntenünk kell. Ugye jobb nem magunknak keresni a bajt és döntéshelyzetbe hozni magunkat? Csak hát hová vezet az, ha nem tudatosan választjuk meg, hogy mivel töltjük az időnket és életünket? Memento mori, ahogy a sztoikusok mondják. Ha tudatosítod, hogy az életed véges, bölcsebben bánsz vele. A magam példájából azt kell mondjam, hogy ez így is van. De biztos ti is észrevettétek már, hogy ha valamire kevesebb időd van, sokkal több dolgot végzel el adott időegység alatt, szemben azzal, mintha nem lenne határidő. Az ember mindig kitölti a rendelkezésére álló időt.
Egy szó mint száz, anélkül, hogy konkrét megoldásokkal traktálnálak titeket, én inkább a bölcs választásokra, a lemondásra és a lényeges dolgokra irányuló fókusz megerősítésére bíztatnék mindenkit. Az elvárások kigyomlálása talán fontosabb, mint a tárgyaink selejtezése. A gyomlálást pedig mindenképp azzal kezdeném, hogy meghatározom, hogy nekem mi a fontos. Mi a végső célom az életben? Mi vezet ahhoz? Ha tegyük fel, az én célom, hogy boldog gyerekeket neveljek, akik mindig képesek meglátni, mi az, ami hozzájárul a tényleges jóllétükhöz, akkor pusztán ez a dolog már azonnal eldönti, hogy a délutánomat azzal töltöm-e, hogy túlórázok, hogy jobb színen tűnjek fel egy fizetésemelésnél, vagy gombászni megyek a fiaimmal.
A legfelsőbb értékeim és céljaim kristálytisztán látható támpontot adnak a választásaimkor. Olyanok, mint egy iránytű, ami – ha nem is konkrét válaszokat ad – de abban legalább segít, merre tartsunk a mindennapi jelentéktelennek tűnő döntéseinkkor.
