Előzmény: évekkel ez előtt az a típusú ember voltam, aki nem dobott ki még egy vonatjegyet se, mert ahhoz is fűzte valami emlék. Volt egy dossziém a vonatjegyeimnek, a színházjegyeimnek, egyéb belépőimnek. Volt egy fiókom a csokipapíroknak, amikhez valami szépet társítottam, volt egy fiókom a kilapított virágoknak, amiket amikor kaptam, könyvbe tettem, hogy örökké megmaradjon nekem. Minden rajzom (még az óvodaiak is), minden dolgozatom, füzetem, amik beteltek, újságok, mesekönyvek bestokizva álltak valami polcon. Az összes valaha kapott ajándékom, játékom, dísztárgyam a szobám részét képezte. Nem ragozom tovább, de egy egész szobát zsúfoltam be a számomra oly drága emlékekkel.
Később, mikor férjhez mentem és saját házunk lett, ezeknek jelentős részét magammal vittem, a maradékot is rendszeresen átfésültem, hátha akad még, ami nagyon “fontos” és nincs velem. Erre jött még a különböző kézimunka eszközök és alapanyagok ész nélküli beszerzése, amikre bár időm nem volt, de a tudat, hogy van, elégedettséggel töltött el… legalábbis úgy gondoltam.
Körülbelül 2010-ben lehetett, amikor először találkoztam Flyladyvel Farkas Lívia interpretálásában. Akkoriban volt egy 5 évesem, egy 4 évesem és egy 2 évesem, akikhez semmi segítséget nem rendelt az sors (az állandóan dolgozó férjemet leszámítva). Ha mindez nem lenne elég, egy tanyán laktunk, ahol nemcsak a házimunka várt rám nap mint nap, hanem a kecskék, birkák, baromfiak, nyulak és a veteményes is. Nem panaszkodásképp írom, imádtam azt az életformát (is), de el lehet képzelni, hogy hogy küszködtem a mindennapokban azzal, hogy az élet kerékvágása ne legyen annyira girbe-gurba, hogy az már járhatatlan.
A déli altatásnál volt körülbelül másfél órám, hogy elméleti megoldásokat keressek a gyakorlati problémáimra. A Mamami fórumon sok hozzám hasonló küszködő lélekkel tartottam a kapcsolatot, ott fedeztük fel csoportosan FlyLadyt, aki majd megoldja a kisgyerekes anyák minden problémáját. Nos, igen, ha nem is mindet, de nagyon-nagyon sokat segített… Felépített egy rendszert, amit ha követtél, pár héten belül jelentős változásokon ment keresztül a lakásod. Már úgy értem, pozitív irányú változásokon. 🙂 Ami adalék, hogy Farkas Lívia átírt változata után elkezdett érdekelni az eredeti verzió is, ezért elkezdtem angolul tanulni (mármint egy középfokú nyelvvizsgával a zsebemben nekiálltam életre kelteni az angol nyelvtudásom) és elkezdtem szótanuló programokat használni, amivel FlyLady összes posztjának összes ismeretlen szavát és kifejezését bemagoltam.
Nagyon magával ragadott a rokon lélek nénike, a csavaros megoldásai és a siker, amit elért vele. Mindent tudni akartam. Tőle tanultam az első olyan leckéket, hogy “Egyszerre egy lépést!”, vagy hogy a sok cucc között nem lehet rendet csinálni, rend akkor lesz, ha megválsz a felesleges cuccaidtól. A “decluttering” szó is tőle van, amit azóta is angolul használok, pedig biztos van rá szép magyar szó… mint szanálás, szelektálás, lomtalanítás a Google fordító szerint: zsúfoltságtalanítás SIC! A lényeg, hogy ő indított el a minimalizmus útján. Ezúton is köszönöm Neki!
Akkor az ő hatásása sikerült élhetővé tennem a környezetemet. Nem mondom, hogy konténerek teltek meg a kidobott cuccaimmal, de beláttam, hogy van, aminek nincs értelme. Van, ami elmúlt és csak az emlékeimben élhet tovább ( ott nem foglal nagy helyet ). A következő drasztikus lépést 2016-ban tettem, amikor megismertem A Minimalistákat és KonMarit. Ekkor vártam az ötödik gyermekemet és azt éreztem, hogy a korábbi újítások szigorításokat kívánnak a helyzet “fokozódása” miatt. Végigmentem a Minimalisták 30 napos kihívásán, amikoris a 30 nap alatt minden nap egy kacattal többtől váltam meg. Tehát első nap egy kacattól szabadultam meg, második nap két kacattól (ebben nincs benne az első napi), harmadik nap három kacat… és így tovább. Össze lehet számolni milyen halom cucc ez a hónap végére. Nem is gondolnátok, hogy pikk-pakk összegyűlt ennyi, szinte nem is volt látható a különbség…
A szemléletemben viszont elindult egy nagymértékű változás. Elkezdtem mindenre olyan szempontból nézni, hogy tényleg kell vagy csak kacat. Ez érezhető volt a vásárlásaimban is és abban is, hogy mit fogadtam el mások “segélycsomag”-jaiból. Csak azért, mert ingyen adnak valamit, az nem biztos, hogy hasznomra válik, nem igaz?
Ahonnan indultam, nem gondoltam volna, hogy elérek ide, ahol már két polcnyi helyen elférek ruhástul, anyagostul, kincsestül, mindenestül ( a könyveimet és a gitáromat leszámítva ). Nem gondoltam, hogy valaha ennyire természetessé válik a lemondás, a megválás, a nem-vásárlás. De még mindig van hová fejlődni: a két pocból egyet akarok csinálni. Tehát elhatároztam, hogy azt játszom, hogy az összes bestokizott anyagomból varrjak/kössek valamit. Mindegy, hogy mit, csak tűnjön el az év végéig. Addig nem vehetek semmihez új alapanyagot, amíg van készleten valami. Ez a holmiaim felezését jelentené és ezzel együtt egy nagy tehertől szabadulnék meg. Miért? Elmondom.
Tettem már utalást rá korábban, hogy úgy hittem régen, hogy a raktáron lévő alapanyagok megelégedéssel töltenek el, de ez – ha jobban megvizsgálom – határozottan nem igaz. KonMari tanácsolja azt, hogy figyeld meg azt, hogy ha ránézel vagy megtapintasz egy holmit az otthonodban, akkor milyen érzést kelt benned. Ha ez az érzés nem abszolút pozitív, akkor meg kell szabadulnod attól a tárgytól, mert botorság lenne olyan tárgyak között tölteni az életed mindennapjait, amikre ha ránézel, kellemetlenül érzed magad. El se hinnétek, hány olyan cuccom volt, amihez nem jó emlékem kötődött és ez az érzés mindannyiszor végigfutott rajtam öntudatlanul, amikor ránéztem, vagy használtam az adott tárgyat. Ajándékok, amiket nem szívesen adtak, vagy olyan ember adta, akire nem jó szívvel gondolok, tárgyak, amikről kiderült, hogy átvertek vele, vagy amit életemnek egy negatív periódusában gyakran használtam, ruhák, amik rosszabbik önmagamra emlékeztettek…stb.
Az ilyesfajta vizsgálódások alatt figyeltem fel arra, hogy a felhalmozott kézimunka alapanyag frusztrál. Frusztrál, hogy ” már régen kinőtte azt a méretet, amihez elég az anyag” vagy “ilyen színt már sose hordanék” vagy, ami a leggyakoribb és legmeghatározóbb a “fel kellene használni, de nincs rá időm”. Igazából arra jöttem rá, hogy a házunk még most teli van olyan elemekkel, amikkel “kellene csinálni valamit” csak sajnos, idő vagy energia híján nem csinálok, így akárhányszor ránézek az adott dologra egy enyhe frusztráció robog végig rajtam, amit a legtöbször nem is tudatosítok… csak ha épp konmarisat játszok 🙂
Szerintem az emberek sok esetben pontosan ezért mennek nyaralni. Nem a tenger miatt, nem a napsütés miatt, hanem azért, hogy ne nézzenek farkasszemet a tennivalóikkal, hanem valóban ki tudjanak kapcsolódni. A táskába kevés cucc fér és egyértelművé teszi, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálni, ha van egy kis időd a hotelszobában. Hiába van nekem itthon szép nyírott gyepem (nincs), filagóriám, kiskacsák a tavamon, ha csak azt látom, hogy a kerítés mellett kijött a gaz, a kacsáknak enni kellene adni és a filagória is rászorul egy festésre. Ha pedig ezeket sikerül megcsinálnom, mielőtt leülök otthon nyaralni, akkor 100 másik dolog tolakszik be a képbe, amit el kellene intézni vagy meg kellene javítani. Ha elmegyek otthonról, akkor máshol is észreveszem a gazt, és a lepergő festéket, de nem kapcsol be a “meg kellene csinálni” frusztráló idegrendszeri áramkör.
A megoldás tehát a jut is marad is elven az lehet, ha minimalizálok az otthonomban MINDEN frusztráló tényezőt, amit csak lehet. Nem kínzom magam feleslegesen beraktárazott alapanyaggal, el nem olvasott (könyvtári) könyvekkel, bele-nem-fogyott ruhákkal, megjavítandó zoknikkal (amik mellesleg azért nem kerülnek megjavításra, mert már vettünk újat), soha-rá-nem-veszem-magam sporteszközökkel, és így tovább. Ha csak ezeket minimalizálom, már garantáltan jobban fogom érezni magam, mert ugye a sok kicsi sokra megy. Már csak az önmagunk iránt támasztott elvárásokat kell minimalizálnunk, hogy kiteljesedhessen a minimalizmus jótékony hatása, de erről majd a jövő héten.