Próbáltad már, hogy teljesen lelassulva eszel? Minden falatot, minden darabot a tányérodon gondosan megszaglászol, figyeled, ahogy szétárad a szádban az íze, kiáramlik az orrodból a zamata, próbálod a nyelvednek arra a részére tolni, ahol intenzívebb az íz. Még a szemed is becsukod, hogy semmilyen más inger ne terelje el a figyelmedet. Amikor lenyelted, érzékeled a hatását a gyomrodban, tudatosítod a gyomrod által az agyadnak küldött jelzéseket, vársz egy kicsit, és csak azután nyúlsz a következő falatért, hogy maximálisan ki tudd élvezni a mennyei élményt.
Ugyanakkor biztos sokszor veled is előfordul, hogy evés közben a TV-t nézed, a telefonod nyomkodod, vagy jobb esetben valakivel beszélgetsz, esetleg sebtiben eszel, mert rengeteg dolgod van, limitált az erre szánható időd, csak nyeled az ételt, mint kacsa a nokedlit és a végén meg se tudod mondani, hogy jó volt-e. Ha jó is volt, nem sikerült kivenni belőle a maximumot, még többet akarsz enni, mert úgy érezed, a mennyiséggel is eléred a gyönyört, ha pedig elfogyott, csalódott vagy, hogy hol marad a várva várt öröm… Mert nem voltál JELEN, amikor élvezhetted volna.
Sokáig szenvedtem attól, hogy lassú és kevésbé hatékony vagyok, mint a többi ember. Egyszer aztán elgondolkodtam ezen, úgy 15 évvel ezelőtt. Egy szép őszi napon nálunk vendégeskedett a szomszédasszony a hasonló korú gyerekeivel. Valamelyik gyerek a nagy játszásban kiborított egy fél zsáknyi diót a járdára. Én odamentem és elkezdtem szedegetni a diót. Struktúráltan, mint egy kézimunkánál, centiről szentire haladva haladtam a szedegetéssel nagyobb kupac felé. A szomszédasszonynak elszakadt a cérnája, fogott egy seprűt meg egy lapátot, és egyszerűen felseperte a játszóteremet. Megvallom, nagyon rosszul esett. Milyen jó lett volna fokról fokra látni a változást, a rendet, amit a saját kezem és játékos elmém által érek el. Vizsgálgattam ezt a sértődöttségemet jó pár napig, míg végül arra jutottam, hogy seprűvel az egész egy munka, bár az igaz, hogy negyed annyi idő. Viszont kézzel egy művészet, egy játék, egy kikapcsolódás… nem valami hatékony, az igaz, de hát más meg TV-t néz, az se hatékony.
Már régen letettem arról, hogy nett és tip-top legyek minden fronton, mégis becsavart a munkás élet felszínessége. Az elmúlt 2,5 évben úgy érzem, mindent csak sietve, élvezet nélkül, felszínesen csináltam – mint a diók seprését, mert a cél a hatékonyság volt, a másoknak való megfelelés, a minden megkeresésre való reagálás. Azt akartam, hogy minél több dolgot beleszuszakoljak minél kevesebb időintervallumba. Így ment ez a munkában is és itthon is és ezzel elvette a dolgok és az azokat felépítő egész ÉLET élvezetét. Mesterséges meditációval próbáltam lelassítani az őrülten pörgő mókuskereket hasztalan.
Amikor februárban böjtöltem, akkor volt időm ilyeneken gondolkodni és figyelni. Akkor újra természetesen voltam lassú. Rájöttem, hogy számomra az az idea, hogy minden helyen tökéletesen helytállok miközben különböző mesterséges technikákkal a mentális egészségemet is megőrzöm, az utópia, egy soha el nem érhető álom. Nem tudom, valaki valaha elérte-e, ha igen, akkor teljesen más a személyiségünk. Miután ezt így beláttam, a következő lépés az volt, hogy meghatározzam, hogy akkor mit is akarok. Sikeres lenni vagy boldog lenni? A siker mai definíciója alapján a kettő számomra kizárja egymást.
Nekem a boldogság a diók kézzel való szedegetése, a kaportövek egyesével való kivagdosása, a pulóver kézikötése, a kézzel mosogatás, a fű levágása fűnyíró ollóval, a mogyorónyi céklák megpucolása, a blogírás és programozás AI nélkül, a gyaloglás a jármű helyett, a fürdővíz melegítése a fatüzelésű kályhán, a 7 éves fiam felolvasásának végighallgatása… Ha ezekre nincs időm, lehetek bármily hatékony, akkor nincs öröm az életemben. Akkor meg mire a hatékonyság? Kinek akarom mutatni?
Minél több dolgot csináltam, annál frusztráltabb voltam és annál kevesebb örömet találtam a mindennapokban. Próbáltam én a ‘jelen levés’-t (mindfulness), a meditációt, relaxációt, autogén tréninget, szuszogásra figyelést, de ezeknek alapvetően létállapotnak kellene lenni és nem programpontnak a napomban. Ezt csak onnan gondolom, hogy korábban így volt. Korábban minden napomnak tudtam örülni, mert nem kellett semmivel siessek, ezért mindent ki tudtam élvezni rendesen. Még egyszer mondom, ez nem azt jelentette, hogy minden bámulatosan kisimult volt körülöttem, csak én voltam kisimult, így könnyen viseltem, ha valami nem úgy haladt, ahogy az elvárható lett volna.
És hát akkor minek élünk? – teszem fel a kérdést, mint mindig, amikor el kell döntsem, hogyan tovább. Azért élünk, hogy elismerően csettintsenek tünékeny ismerősök, rokonok, szomszédok, miközben sírva alszunk el esténként, vagy ha már élünk, hát örüljünk neki lesz, ami lesz? Én most úgy döntöttem, hogy ez utóbbit választom. Nem a tennivalóim listáján a pipák számítanak, hanem a megelégedéssel töltött percek, órák, napok, mert hiszem azt, hogy ha valamit örömmel és élvezettel csinálok, abban benne lesz ez az energia és áldást fakaszt az élet más területein is.
Mindez csak elmélet? Nem tudom, bár már éltem így, de nem ennyire tudatosan választottam az utat. Most kipróbálom, mi van, ha ezúttal már nem is gyötröm magam amiatt, amit nem sikerül elvégezni, amit nem sikerül véghezvinni. Ki bánja? A családom, a férjemet, a gyerekeimet is külön-külön megkérdezve úgy tűnik fontosabbnak tartják, hogy vidámak legyünk, mint hogy ‘szépek’. Hogy hová vezet ez? Fogalmam sincs, de belül azt érzem, így a jó, még annak ellenére is, hogy a legtöbb ember óvva int és démonizálja azt az állapotot, amire készülök. Ámbátor az évek során azt tanultam, ha el akarnak tántorítani valamitől, ami ismeretlen, az csak azt jelenti, hogy a saját bizonytalanságukat és félelmüket vetítik ki rám, mert ők nem érzik olyan tisztán, mint én, hogy ez jó. De becsszó, hogy azt is megírom, ha nem jó. 🙂
Persze dolgozom azon, hogy így is a legoptimálisabb legyen. Ha az ember nem akar sokat pakolni, akkor ne legyen sok cucca. Ha az ember nem akar sok élelmiszert vásárolni, vesse tele a kertet, ha nem akar cipőt venni, járjon mezítláb, ha nem akar flancos ruhát venni, legyenek olyan barátai, akik így is elfogadják, ha nem akar autót fenntartani, edzze a lábait a gyaloglásra, ha nem akar sokat fűteni építsen optimalizált rendszert, ha nem akar kondiba járni, sajátítsa el a saját testsúlyos edzést, ha nem akar beteg lenni, böjtöljön és egye azt, ami a kertben terem, ha nem akar gyógyszert venni, tanulmányozza a gyógynövényeket… Én ezeket fogom tenni.
Végszóként megírom, hogy már el is kezdtem. Kilyukadt ugyanis a kotyogós kávéfőzőm alja, amit kb. 10 éve vettünk használtan egy vásárban. Az első reakcióm az volt, hogy rohanjunk be a városba és vegyünk újat. Aztán megálltam, elgondolkodtam és rájöttem, hogy végül is lehet azt lábasban is főzni… van egy szűrős kancsónk, az megteszi filternek. Kicsit zaccos, de egyszerű és nem kell megint egy CUCC-ot vásárolni. És hát ha a zaccot egy lapra teszem azzal az ideggel, ami a kávéfőzőrevaló előteremtésére, a beszerzésre és a karbantartásra menne, akkor igen… azt hiszem a zaccot választom. 🙂