Tizenhét éve írok blogot, de soha még ilyen írói válságban nem voltam. Értetlenkedve mondtam ezt a déli kávézásnál a férjemnek. Ő rábökött a földre, ahol ezeket a repedéseket láttam és így szólt: – Ez a munka gyorsan elhozta neked a kiégést. Ilyen vagy, mint ez a föld, tökretett az, hogy nem törődtél magaddal. De ne félj, mert jön egy eső, a repedések beforrnak és ha ügyelsz arra, hogy mindig kapjon egy kis nedvességet, akkor soha el nem veszíted többé önmagad!
Hja, remélem, igaza van, úgyhogy elengedtem a görcsölést. És akkor jött egy gondolat az elengedésről. Ezt az irgalmatlanul nagy leckét a gyerekeim által tanultam meg, amikor ( kb. 10 évvel ) ezelőtt kivettem őket az iskolából és úgy döntöttem, hogy semmi áron nem engedem, hogy kontrollálja, befolyásolja őket egy olyan rendszer, aminek csak öncélú érdekei vannak. Eleinte tanítgattam őket, játszottuk otthon az iskolást, de éreztem, hogy ennek így nincs értelme és megmérgezi a kapcsolatunkat. Akkortájt kerültek elém olyan írások, emberek, elméletek és tanulmányok amik arról szóltak, hogy ha egyáltalán nem kontrollálod a gyereked, abból valami csodálatos születik. Személyesen is találkoztam több alkalommal André Stern-nel, aki maga soha nem járt iskolába és nem mondhatni, hogy nem lenne boldog és sikeres.
A lényeg, hogy ezen az úgynevezett ‘szabad tanulós’ úton indultunk el, és ez – azt kell mondjam – számomra tartogatta a legnehezebb leckéket. Azt tanultam ugyanis, már viszonylag korán, hogy el kell engedni minden elvárást, mert ha egy cseppnyi is marad az agyam egy – akár számomra is rejtett – zugában, akkor a gyerek megneszeli és elpusztul a mag. Nagyon hamar és nagyon brutális visszajelzések jöttek arról, ha nem hagytam a dolgokat a maguk útján haladni és akartam vagy sugalltam bármit is. Így hát míg én az önmagam fegyelmezésével, az elvárások elengedésével viaskodtam, a magok kicsíráztak, kikeltek, megnőttek és most hozzák első terméseiket.
Persze idővel ez az attitűd kezdett beszivárogni az életemnek minden területére és valamilyen rejtélyes oknál fogva tényleg észrevettem azt a törvényszerűséget, hogy ha elengedek valamit, akkor megkapom. Ez ugyanaz lehet, mint amikor a székely nénike azt mondja, hogy “Legyen meg az Ő akarata!”, és ha ezt tényleg szívéből gondolja, akkor megtörténik a csoda.
De talán nem is az kell legyen a cél, hogy megkapjam, hanem már azzal sokat nyerek, ha elengedem. Ha nem támasztok elvárásokat, hogy hogyan viszonyuljon hozzám valaki, ha nincs elvárásom az időjárás, a forgalom, a jövedelmem, az internetkapcsolat felé, akkor mennyivel kevesebbet bosszankodok és mennyivel többet tudok örülni, ha valami mégis úgy alakul, ahogy nekem kényelmes. No és akkor itt van az elvárások támasztása önmagammal szemben. Azt hiszem, ebben a leckében vagyok a leggyengébb.
Mint már egy korábbi posztomban írtam, hogy sokáig abban a téveszmében voltam, hogy nekem valamilyennek lennem kell ahhoz, hogy az megfelelő, normális, ideális legyen. Azt hiszem ez a TED Talk volt az, ami először elgondolkodtatott azon, hogy vajon nem-e a világomat kell ahhoz igazítani , amilyen vagyok és nem pedig engem igazítani egy idealizált világhoz. Aztán ezt a gondolatot tovább görgettem, a gondolatból próbálkozások lettek, azokból gyakorlatok és ma már tiszta szívvel hiszem, hogy ez a megfelelő megközelítés.
Mondok egy példát. A sport. Tudtam, hogy az egészséges, hosszú élethez elengedhetetlen a sport, de akárhogy erőszakoskodtam magammal, képtelen voltam vidáman, önszántamból futócipőt húzni, aerobic edzésre menni, biciklizni, de még a mobiltelefonokra letölthető 10-20 perces vezetett edzéseknek a gondolatára is kivert a víz. Akkor persze szapultam magam, hogy “Bezzeg a Pistike, Marika, Erzsike, XYka minden nap rááll a futógépre, ráül a szobabiciklire, elmegy a konditerembe, körbefutja a szomszéd falut háromszor, te meg… pfuj, te meg inkább keresel még két kifogást… Szégyelld magad!” Jah, hát nem voltam ilyen konkrét, de ilyen érzéseket generáltam magamban, amikor ránéztem az ideálisnak gondolt edzéstervemre minden év elején, és azzal zártam minden évet, hogy majd jövőre.
Aztán egy nap elengedtem, és azt mondtam, ha ebbe döglök bele, hát nem érdekel, de én többé nem akarom amiatt rosszul érezni magam, hogy nem sportolok. Nem sportolok és kész, ilyen az alkatom, gyenge a szívem, utálok lihegni, még jobban utálok értelmetlenül erőt kifejteni azért, hogy majd 90 évesen ne kelljen ágytálazni. Ez nem tud elég motiváló lenni. Ennyi. Lezártam. És abban a pillanatban hogy lezártam, rátaláltam a túrázásra, ami annyira magával ragadott, hogy nem érdekel se lihegés, se gyenge szív, mert van értelme, mert izgalmas új és új helyeken új és új kalandokba bonyolódni. Izgalmas a növényzet sokszínűsége, a hegyek formája és elfelejtek minden kényelmetlenséget, csak mehessek, csak láthassam, mi van a következő kanyar után. Azóta minden nap gyalogolok egy órát ha fú, ha fagy, még esőben is. Önszántamból, nem az ágytál lebeg a szemem előtt, hanem a következő bucka után feltáruló táj…
Ezek után még sikerült pár élvezetes “edzésformát” beépítenem az életembe, amik kimondottan belesimulnak a mindennapjaimba és nagyon motiválónak találom őket, de ezekről talán majd máskor. A lényeg az, hogy itt is elengedtem az elvárást magam irányába és ahogy a görcs megszűnt, a kínálkozó egyéb lehetőségeket is hamarabb észrevettem.
És akkor elérkeztem a mosthoz, Elaine N. Aron könyvéhez a Szuperérzékeny vagyok? címűhöz. Reggelente amikor olvasom, csak úgy csörömpöl a sok megértett részlet a defektesnek tűnő attitűdjeimmel kapcsolatban. Amiken nem segített az sem, hogy decemberben az egyik kollégám a fejemre olvasta, hogy szerinte, min kellene változtassak ( mert neki kényelmetlen volt, hogy én olyat látok, amit ő nem ). Most, hogy kezdem érteni önmagam működését, kezdek rájönni, hogy ezzel kapcsolatban is az elengedés lesz a legjobb módszer. Elengedni, elfogadni, megfigyelni hogyan működök, az erősségeimet felismerni, arra építeni, a gyengéimet ellensúlyozni , azoknak kevesebb jelentőséget tulajdonítani. Tehát nem személyiségvonásaimat kell a tökéletesnek gondolt élethez igazítani, hanem az életem folyását az adottságaimhoz. Szerintem hazugság az, hogy bárkiből lehet bármi. Nem is értem, kinek éri meg ilyet terjeszteni, mert ez állandó önmagammal szembeni elégedetlenséghez vezet. Nem jó érzés örülni annak, amilyen vagy? Persze nem a fejlődés ellen vagyok, hanem a mindenáron való fejlesztés ellen. Szeretném élvezni az életet, szeretnék hálás lenni esténként, szeretném, ha mindenki jól érezné magát körülöttem.
Na látjátok, elengedtem az írást, és né, írtam. Elégedett is vagyok vele… 🙂