Nem szabad általánosítani, ezt is megtanultam, szóval valószínűleg nem igaz ez minden jó papra… persze azt sem igazán tudom értelmezni, hogy hogyan definiáljuk a ‘jó pap’-ot. Az én értelmezésemben ugyanis ez egy paradoxon, de nem a hitvita végett írom ezt le… csak úgy… mert a magyar tanárom szerint kell a bevezetés…
Felnőtt korom jelentős részét úgy töltöttem, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy emberekkel együtt akarok működni. Túl haladó ( vagy maradi? ) gondolkodásomat, tetteimet nem tudták emészteni, így vagy állandóan hülyének éreztem magam, vagy állandóan konfliktusba keveredtem olyanokkal, akik még csak el se gondolkodtak soha azon, hogy amit csinálok, abban van-e ráció. Legkényelmesebb az volt, hogy közösség nélkül megyek azon az úton, amit a szívem diktál. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágytam közösségre, de olyan áron semmiképpen sem, hogy feladjam, amit kiagyaltam vagy hogy ezekről vitát nyissak.
Aztán az univerzum valamilyen szarkasztikus tréfája folytán – komolyan nem is értem – belekeveredtem egy cég életébe, ráadásul menedzserként. Aki ismer, az tudja, hogy azelőtt önellátás, otthontanulás, fenntarthatóság, újítások tömkelege és a ‘rabszolgaság’ eltörlése mellett harcoltam. Ezek után önként sétáltam bele a CSAPDÁBA, mert mégiscsak vonzott a tartozni valahová érzése. Ami miatt nem tűnt fel azonnal, hogy ez csapda, az az volt, hogy majdnem mindenben szabad kezet kaptam a saját területemen, így nem volt nyomasztó a kontrol. Persze azt elárulom – így magunk között – hogy szívbéli ismerőseim előtt a mai napig titkoltam, mivel foglalkozok, mert nem igazán illett a magamról kialakított képbe. Nyugi, semmi meghasonulás, nem voltam reklámszakember és nem is adtam el semmit, csak… csak… nekem kellett betartatni a törvényt… Bizarr, mi? Annak a szervezetnek az előírásait kellett követnem, aminek nevét azelőtt csak borzalommal tudtam kiejteni a számon…
Egy szó, mint száz, többször próbálkoztam felmondással, amikor szembesültem azzal a kérdéssel önmagam felé, hogy mi a jóeget keresek én itt, de főnököm, munkatársaim nem értették, mi a bajom, és végül én is mindig elhittem nekik, hogy velem van a baj, hogy ez nekem nem tetszik. Hát hányan tennék össze kezüket lábukat, ha ilyen munkájuk lehetne, ilyen szabadon, ilyen fizetésért. Valószínűleg tényleg nekem nincs ki a négy kerekem, bár ami igaz az igaz, sok erőt kaptam David Graeber Bullshit munkák című könyvétől, ahol hozzám hasonló háromkerekűekről írt úgy, mintha ez teljesen rendben lenne.
Aztán végül két hete sikeresen felmondtam. A matematika lelkes rajongójaként a számok győztek meg arról, hogy nekem itt semmi keresnivalóm nincs. Levezettem ugyanis, hogy arra, amire szüksége van a családomnak, az 80%-ban olyan, amit csak én tudok adni személyesen és pusztán kb. 20%-ot lehet megvásárolni pénzen. Ennek ellenére időm és energiám 100%-a ment el az anyagiak megteremtésére és nem maradt időm a legfontosabb 80%-ra. A pénzzel meg egyébként se nagyon tudtam mit kezdeni, mert nem értem rá még arra sem, hogy elköltsem.
Így utólag látom azt, hogy mi is volt ennek az egésznek az értelme. Rengeteget tanultam. Leginkább magamról, de nem elenyésző az a tudás sem, amit a világról sajátítottam el. Tavaly részt vettem egy több napos céges csapatfejlesztő tréningen, ahol a coach egyik alap mondanivalója az volt, hogy minden csak hiedelem. Hát az. Azt hiszem, azelőtt valami általam kiagyalt sci-fiben éltem… már így összehasonlítva a mostani világlátásomat a három évvel ezelőttiekkel.
A legnagyobb lecke az volt, hogy közösségben kellett gondolkodjak és dolgozzak. Közös célért, együtt másokkal, másokat győzködve az igazamról ( mindezt sokszor angolul, egészen más kultúrában élő embereknek ). Nem menekülhettem ez elől, mint korábban mindig tettem ilyen helyzetekben, mert ezért fizettek. Persze most így viccesnek tűnik, hogy amikről azt gondolom, világmegváltó tapasztalatok és életeket menthetnek, azokat soha nem toltam senki képébe, de az elvárások miatt képes voltam csip-csup dolgokon összeveszni másokkal, akikkel egyébként semmi bajom nem volt.
Mit tanultam még?
- Azelőtt azt gondoltam, hogy minden ember szabad kellene legyen és azt csináljon, amit akar. Itt rájöttem, hogy márpedig a legtöbb embernek fogalma sincs, mit akar csinálni és hálásan veszi, ha megmondják neki.
- Azelőtt azt hittem, hogy más is olyan részleteiben látja a a tettek miértjeit és következményeit, ahogy én. Itt rájöttem, hogy valaki ehhez ért, valaki ahhoz…
- Azelőtt azt hittem a magyar értelmiség halad a korral, birtokában van azoknak az információknak, amiknek én az egészségről, fenntarthatóságról, pszichológiáról, kutatásokról… Ezzel szemben azt találtam, hogy a magyar értelmiségnek dolgoznia kell és nem ér rá ezekkel foglalkozni.
- Azelőtt azt hittem, amit én megtapasztaltam, azt más is, ezért nem kíváncsi senki arra, amit mondani akarok. Ellenben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy az átlag embernek nincs energiája, türelme megfigyelni a dolgokat, ezért boldogan veszi, ha elmesélem, amit én látok.
- Azelőtt nem hittem a hierachiában, nem akartam senkit vezetni vagy irányítani és ha mégis sor került erre, akkor ramatyul éreztem magam. Itt megértettem, hogy hierachia nélkül az emberi társadalom nem tud működni.
- Azelőtt hittem abban, hogy van a ‘tökéletes’ emberideál, amihez való tulajdonságok megszerzésére törekedni kell. Ebben benne van a hatékony munkavégzéshez szükséges repertoár, a másokhoz való viszonyulás, a közösségben való rész vállalás, a gyereknevelési attitűdünk, életvezetés…stb. A végtelenségig sorolhatnám csak azt, hogy milyen témákban olvastam könyveket, néztem TED talk-okat az elmúlt években. És most itt állok, csömöröm van az önnevelési könyvektől, ami mind arról szól, hogy nem vagy jó úgy, ahogy vagy, hogy kicsit még reszelned kell magadon ahhoz, hogy olyan legyél mint… mint ki? Hát olyan amilyet az éppen aktuális érdekek kívánnak.
Megtanultam azt, hogy önmagamban értelmezve valóban nincs értelme az életemnek. (A férjem tudna mesélni, hányszor merültem el ebben a végtelen útvesztőben, hogy mi értelme is van az életnek általában és ugyan biza’ mi értelme annak, hogy én élek. ) Riasztó bevallani, hogy az életem értelme csak közösségben definiálható… Most mindegy, hogy ez a közösség virtuális vagy valós, azt tapasztaltam, hogy ebben a mélységben és ezen a szinten annyira nem veszélyes az online kapcsolattartás. Nekem az elmúlt 16-17 év blogolása és online jelenléte szinte kizárólag csak értéket hozott ( egy-két családtag trollkodását leszámítva ). Tehát az én magasztosnak érzett tulajdonságaim önmagukban nem képviselnek értéket, nem hasznosak és néha olyan érzésem van meggátolnak az érvényesülésben, de igazából ez csak az individuális érvényesülésre igaz. Valójában szépen bele tudnak illeszkedni egy közösség igényeibe, ha van aki erősítse, van aki ellensúlyozza, van aki felfedezze és van, aki alkalmazza az elméleteimet és a tapasztalataimat.
Képtelenség, hogy valaki sziget legyen úgy, hogy körülötte minden sodródik. Meg kell tanulni kihasználni a sodródást, segíteni, összekapaszkodni, alázattal tanulni, elfogadni és adni. Aki ismer, az tudja, hogy ez nekem borzasztóan nehéz. Már beismerni is nehéz. De most már lesz időm feldolgozni ezt, alakulgatni, és élni az én egyszerű életemet, ahol más dolgom sem lesz, mint ezt a leckét a gyakorlatba ültetni… és persze kertészkedni, értékes beszélgetéseket folytatni, tartalmasan tölteni az időt másokkal és tenni valamit a szebb jövőért… valamit, ami tényleg hasznos.