Idén február 21-ére esett az a nap, amikor is elfogyasztottam az utolsó ebédemet arra a hónapra. Az ez után következő 10 napban csak vizet ittam. Igyekeztem szigorúan csak teljesértékű növényi táplálékot magamhoz venni már egy héttel előtte. ( Ez ugyan egy picit több lemondással járt, mint képzeltem, mert pont előtte héten volt egy három napos eszem-iszom céges konferencia, de sikeresen abszolváltam hús nélkül. ) Ennek a lemondásnak az volt az oka, hogy egyszer egy fickó azt fejtegette, hogy nem szabad nekilendülni egy hosszabb böjtnek hússal a beledben, mert az ott csak rohadozik majd x napig. Megvallom, helyt adtam az aggodalmának, így magam is eszerint jártam el. Nem bántam meg.
Korábban ugyanis erre egyáltalán nem figyeltem, a böjt előtt ugyanazt ettem, mint máskor és igen, a méregtelenítési procedúra sokkal intenzívebb volt akkor, mint most. Most sokkal kevésbé lepedékesedett a fogam, sokkal de sokkal kevesebbet kellett mellékhelységbe mennem, pedig egyáltalán nem ittam kevesebbet, és emiatt sokkal kevésbé éreztem magam kiszáradva. Szóval ez a dolog bejött… ebből a szempontból. Más szempontból viszont, mivel nem volt elég vaskos a bevitel az előtte lévő napokban, ezért már a második napon jelentkezett az a gyengeség, ami korábbi alkalmakkor csak a negyedik napon. Olyan érzés ez, mint amikor kilencedik hónapos várandós vagy és már attól is lihegsz, hogy elmész a budiig. Ráadásul ez még spékelődik azzal, hogy egy ilyen félig hajlott helyzetben járkálsz, hogy ne menjen ki a fejedből a vér…
Megvallom, a negyedik nap fel akartam adni. Na nemcsak ezek miatt az életfunkciós kényelmetlenségek miatt, hanem mert kétségbeesett harci táncba kezdett a kajafüggő énem. Minden kanál csörrenésre, minden ételre emlékeztető szagra, de még a Duolingo ‘comida francesa‘ típusú mondataira is irgalmatlan pszichés sóvárgást éreztem. Képtelennek tartottam, hogy ezt kibírjam 10 napig. Ráébredtem, hogy az étkezések határozzák meg a mindennapjaim fő sodrását, ami azért nem volt mindig így. Lehet, hogy igaza van Kyle Cease-nek, hogy akkor lesznek függőségeid, ha nem azt csinálod, amit szeretsz/szeretnél. Korábban, amíg a magam ura voltam, sosem voltam ennyire rabja semminek, mint most az ételnek.
Ami még nehezítette a harmadik naptól az életem, a gyengeségen és a pszichés problémákon kívül, az a elhatalmasodó derékfájásom volt. Addig is tudtam, hogy már nagyon necces így élni, erről talán írtam is, hogy az egyik célom az idénre, hogy ezt megszüntessem, de a negyedik napra ez annyira durva volt, hogy azt éreztem, beledöglök. Masszíroztak, nyújottam, feküdtem, ültem, mindent kipróbáltam, de hasztalan. Deréktől lefelé csak a szaggatást éreztem, ami kisugárzott mindenfelé. Gondoltam, hogy a ‘kenés’ nem olyan jó a vízmegtartási problémák miatt, tehát ha abbahagynám a böjtöt, valószínű jobb lenne.
Aztán beszélgettem kicsit a férjemmel és ő helyretett. Mert hogy én már ilyenkor hajlamos vagyok nem is emlékezni arra, hogy miért is kezdtem el én ezt az egészet. Ő elmondta, hogy hosszú és rögös út áll előttem ( erről majd később ) és most megszerezhetem az ehhez szükséges erőt és önbizalmat. De ha ezt feladom, mi a garancia, hogy azt nem fogom. Fogjam fel úgy, mintha ez lenne az edzés arra a nagy ‘utazásra’. Jó. Gondoltam, akkor még kibírom egy napig, és akkor az idén is elmondhatom azért, hogy legalább 5 napot böjtöltem.
Eljött az este. A derékfájásom nemhogy nem enyhült, de az elviselhetetlenségig fokozódott. Tudni kell, hogy a derékfájás nálam egy pszichoszomatikus jel. Annak a jele, hogy valami olyat csinálok, amit nem akarok csinálni. Ilyenkor ha abbahagyom azt a valamit, akkor egycsapásra megszűnik. Tudom én, hogy mitől fáj, de még nem hagyhatom abba azt a valamit. Legalábbis akkor azt hittem. Szóval ott tartottam, hogy este van, fekszek, az meg szaggat, mint a veszedelem. És akkor elképzeltem, hogy végstádiumú rákos beteg vagyok. Azok borzalmas fájdalmat kell elviseljenek és valahogy mégiscsak viselik. Akkor én is el tudom ezt viselni. Elkezdtem figyelni a fájdalmat, hogy milyen, hogy hogyan hat a testemre és hogyan hat az elmémre. Szinte mintha kívülről néztem volna magam. Ebbe belealudtam és akár hiszitek, akár nem, másnapra úgy elmúlt a majdnem egy éves derékfájásom, mintha elfújták volna. Semmi, de még csak szikrája sem maradt és azóta se tért vissza!
Másnapra egyébként más is megváltozott. Mégpedig a függőségi viszonyom. Másnaptól, azaz hétfőtől teljesen megszűnt az ebédidő körüli felbolydulásom. Teljességgel hidegen hagyott az ételek szaga, mások evése, az én napom evés köré szerveződése. Hihetetlen volt, így olyan nehéz is elmesélni. Mintha egészen más ember lettem volna hétfőn, mint vasárnap.
Így folytatódott tehát a hetem, gyengén, szuszogósan heverészve, kicsit unatkozva, de annak biztos tudatában, hogy végig tudom csinálni. Kedden azonban váratlan fordulat következett. Az addigi haldokló mamis létből felkeltem és bevetettem a fólia felét. Ez nagyon fura volt, mert soha ilyenre eddig példa nem volt, hogy én BÁRMILYEN fizikai munkát el tudjak végezni a böjt alatt. Amikor szerdán ez folytatódott, a gyanúm a szénsavas ásványvízre terelődött. Kedden ugyanis kezdett megjelenni rajtam a gyerekek vírusos nyavalyája, és tudtam, hogy sokat kell igyak, de ilyenkorra már a víztől hányingerem van. Jó ha egyszerre egy kortyot le tudok nyelni anélkül, hogy ne rázzon ki a hideg. Szétnéztem a kamrában és megakadt a szemem egy flakon szénsavas ásványvízen. Tudtam, hogy hát biztos nem ideális, de jobb, mintha nem innék, így felesbe vegyítettem szénsavmentessel. Az volt az érzésem, ennek köszönhetem az erőmet, de persze nem tudtam semmi biztosat. Elkeztem keresni a neten és ami eleinte szembe jött, az egy csomó chatGPT szagú hülyeség volt, mígnem egy kigyúrt izomagy csóka nagy lelkesen elmondta egy Youtube videoban, hogy higyjük el, hogy szénsavas ásványvízzel böjtölni sokkal de sokkal könnyebb, mert ő ezt tapasztalta. Na, gondoltam, hogy jó nyomon járok, de sajnos miértekkel nem szolgált a barátunk, így hát tovább kerestem.
És igen, találtam választ Dr. Eric Berg videójában, aki nem mellesleg egyébként maga is a böjtölés híve. Teljességgel alá tudom támasztani a hallottakat, sokkal energikusabb voltam, ( és ez legalább nem mond ellent a Butejko módszernek sem, aminek hatékonyságát szintén a saját bőrömön teszteltem ). Szóval gyerekek, most már én is azt vallom, hogy ha a böjtöt nem mártírságból a szenvedés céljaként végzem, mindig vegyítek némi szénsavas vizet a poharamba.
Innentől kezdve pedig könnyed gyerekjáték lett a böjt, ami már alig követelt némi áldozatot. Sem a kedvenc tevékenységeimről nem kellett többé lemondjak, sem nem éreztem azt, hogy a mindennapjaim leglényegesebb eseményéről maradok le, ha nem eszek. Már csak a lelki életem maradt, amiről még nem beszéltem.
Ugye azt terveztem, hogy teljes digitális detoxot tartok, ami az első négy nap nehézségei miatt részben kútba esett. Az első négy napot képtelen lettem volna átvészelni erdőkertes és kiskertes videók nézegetése nélkül. Később azért jócskán esett a telefonon töltött órák száma, aminek meg is lett az eredménye. Annyira belassultam, mint szerintem utoljára gyerekkoromban. Nem azért voltam a tudatos jelenlétben ( mindfullness ), mert akaratlagosan ezt forszíroztam, hanem csak úgy, magától kezdtem figyelni a jelen pillanatom apró részleteit, az árnyékokat a falon, a pókokat a sarokban, a gyerekeimet hosszú órákon keresztül, vagy csak a légzésem ütemét. Ez még a böjt után is kitartott egy pár napig, amíg a munka stressze nem írta felül a programot… De ennek megoldásáról majd legközelebb…