Nagyon szeretem az újévi fogadalmakat. Nem teljesen szabályosan csinálom, mert én elkezdem kidolgozni és gyakorolni a fogadalmaimat decemberben. Ami megy, az lesz fogadalom, ami nem, azt még pihentetem. Tavaly decemberben is sikerült teleírnom egy füzetet a tervezgetéseimmel, felbuzdulva azon, hogy milyen sikeresnek mondhattam a 2023-mas évemet. Szinte minden célomat sikerült elérni, bár ami igaz, az igaz, nem teljesen azon az úton, amit kidolgoztam hozzá.
Ezúttal sem voltam tehát rest kilistázni mi mindent szeretnék elérni a 2024-es év végére, és ha már a tavalyi év ilyen remekül sikerült, megtoldottam még egy párral (kb. megháromszoroztam sic! ) a célokat. Persze tettem mindezt nem ám a vakvilágba, hanem azért kellett ehhez egy egész füzet, mert a célokat lebontottam mérföldkövekre, azokat mindennapi tevékenységekre mind a 25 esetén. Ezután igyekeztem beszuszakolni mindezt a Google Calendar-omba. Amikor nem ment, kezembe vettem pár hatékonyságnövelésről szóló irományt, mint például az Emailezés nélkül a világ, a Négy órás munkahét vagy a Távmunka Zrt. Beleástam magam a személyes Kanbanba, a szorongáscsökkentő technikákba és ahol a kettő találkozott ott volt ez:
Hát most itt állok egy füzetnyi tennivalóval és erre jön ez… hogy lazítsak már, hogy döntsem el, mi a fontos, a többit meg hagyjam a csudába és nézzek ki a fejemből. Ami igaz, az igaz, kicsit túllőttem a célon látván akár azt, hogy képtelenség a naptárbejegyzéseket úgy húzni-vonni, hogy abba minden kényelmesen beleférjen.
Éreztétek már azt, hogy mintha egy előre jól átgondolt tanmenetet követne az életetek folyása? Mintha minden könyv, ami utatokba kerül, minden kapcsolat, minden élethelyzet ugyanazt akarná megtanítani? Mintha egymásra épülő leckék sorozata lenne az élet? Na én most megint ezt érzem. Mert ugyanis telipakoltam a naptáram napi rutinokkal, úgy, hogy nincs hely benne, aztán eljöttünk Görögországba persze úgy, hogy a minimalizmus jegyében nem hoztam elég könyvet, nem hoztam a gitáromat, nem hoztam a jégbe fagyott medencémet, az edző cuccom, még a naplóimat se hoztam, amikkel azért el lehet bíbelődni, ha nincs más… És maradtam én, a munkám, amit mindenképp limitálnom kell a stresszcsökkentés jegyében és… és a napsütötte tengerparton horgászgató gyerekeim, akikre vigyáznom kell minden délután.
Éveket töltöttem így azelőtt. Így, hogy csak néztem a gyerekeimet és gyönyörködtem bennük. Így, hogy nem csináltam semmi ‘hasznosat’, csak filozofáltam (és blogoltam) és osztottam az észt olyanoknak, aki úgy be voltak pörögve a sok tennivalótól, mint a mérgezett egér és nem látták a fától az erdőt, nem vették észre, hogy a saját farkukat kergetik. És most ugyanezt csinálom. Hatékonyságot növelek, amitől ugyan boldogabb nem vagyok, de elérhetek ezt azt. De minek? Hogy elmondhassam? Kinek? Miért?
Aztán újra a kezembe vettem a listát. Tényleg ez mind olyan fontos? Ha Warren Buffettnek tulajdonított példabeszédet veszem alapul, ahol azt mondta a pilótájának, hogy írjon fel 20 dolgot, amit szeretne elérni az életben, azután tegye őket prioritási sorrendbe. Az első 5 az ő életfeladata, a többit meg felejtse el örökre, akkor a listám tetjén a következő 5 áll:
- igazán, ítéletmentesen odafigyelni a családom tagjaira
- csak annyit veszek el az erőforrásokból, amennyire igazán szükségem van
- derékfájásom megszüntetése
- napi 2 liter víz fogyasztása
- napi séta, szabadság alatt túra a természetben
Az, hogy a többiről mondjak le, kegyetlenségnek tűnik, de lehet, hogy igaza van annak, aki ezt mondta, akárki is volt. Mert ha ezeknek szentelném minden energiámat, egy sokkal magasabb minőségben folytathatnám az életem. Ha viszont ezekkel is csak amolyan tessék-lássék foglalkoznék – mint ahogyan másik 20 dolog mellett lehet- akkor se minőség, se boldogság.
Úgyhogy döntöttem a szándékos semmittevés mellett. Legalább erre a hónapra, hátha kikristályosodik, mi is a fontos. És persze gyakorlás ez a február végére tervezett 10 napos vízböjtömre, ahol ezúttal nemcsak a testemet fogom böjtöltetni, hanem a szellememet is, de erről majd később…