Már 32 éves voltam, volt négy gyerekem, de még soha életemben nem turistáskodtam, pedig minden vágyam az volt, hogy utazzak. A gimis éveimben azzal ütöttem agyon az unalmas órákat, hogy nézegettem a térképet és elképzeltem minden részletét annak, ahogyan egyik pontból elutazok egy másik távoli helyre.
Aztán 17 éves koromban ért egy nagy csalódás, ami kihatott több mint két évtizedre. Történt ugyanis, hogy egy szeptemberi családlátogatás alkalmával az iskolaigazgatónő azt mondta, hogy márciusban egy hónapra New York-ba utazhatok. Több hónapig készültem, apám összegyűjtötte a pénzt a repjegyre és valami mesés várakozásban teltek a napjaim. Januárban aztán, amikor hivatalosan is kihirdették, ki utazhat, akkor a nevem, valamilyen rejtélyes oknál fogva, nem volt a névsorban. Túlzás nélkül állítom, hogy egy hónapig sírtam és 15 évig visszatérő rémálmaim voltak repülőgép szerencsétlenségekkel, eltérítésekkel, eltévedésekkel.
Később gyerekeim lettek és pénztelen lettem, vagy inkább pénztelen voltam, de gyerekeim lettek és az utazás csak távoli vágyálom maradt, amit vagy elfogad az ember vagy elfojt. Nálam ez utóbbi történhetett, mert egy szép napon a férjem közölte, hogy Kölnbe utazik munkaügyben repülővel és ez nálam annyira kiverte a biztosítékot, hogy nem bírtam abbahagyni a zokogást. Szembesültem ugyanis azzal, hogy miféle esélyem lehet nekem még ebben az életben utazni a negyedik gyerekemmel a hordozókendőben…
Szegény férjem kétségbeesett és azt mondta, hogy bökjek rá a térképre, és elutazunk oda, ahová akarok, rászánva a megtakarításainkat. Először nem akartam elhinni, meg persze elfogadni se, de aztán addig győzködött arról, hogy ez nem őrültség, hogy beadtam a derekam, ráböktem Barcelonára és egy hónappal később repültünk.
Meghatározó élmény volt az életemben, bár nem abból a szempontból, amint azt sokan gondolhatnák. Annak az egy hétnek a végén nyilvánvalóvá vált számomra, hogy én városi turista SOHA TÖBBÉ nem akarok lenni. Egy hétig loholtunk Sagrada Familiától a Güell parkig, onnan vonattal a Montserratba meg vissza, libegő és labirintus, La Rambla, Tibidabo, újra metro, gótikus negyed, Torre Agbar, akvárium… Szép teljesítmény egy hét alatt 4 gyerekkel úgy, hogy a legkisebb mindössze 9 hónapos volt. Az utolsó nap aztán, a repülő indulása előtt lementünk a partra, néztük a tengert – életünkben először, paella-t ettünk és végre élveztük, hogy vagyunk és ahol vagyunk. Mindenki egyetértett, hogy ez volt a legjobb program.
Aztán kipróbáltuk ezt is. Elmentünk egy hétre Horvátországba nyaralni. Cél a tengerparti bámészkodás és fürdőzés volt. Nap nap után küzdöttünk a törülközőnyi helyedért a parton, minden helyi azt hitte dugig a pénztárcánk és csak arra vágyunk, hogy kiürítsük, mindenből azt kaptuk, amit tömegesen elő lehet állítani, semmi egyedi, semmi titok, semmi olyan hagyományos helyi, aminek az íze vagy megtapasztalása esetleg nem mindenkinek okozhat gyönyört.
Tudom, nem fenszi bevallani, de engem nem érdekelnek az épületek, a direkt erre a célra kreált látványosságok, élmények, és utálok olyan helyen lenni, ahol 10 embernél több van emiatt nem mutatkozik meg az, ami csak ‘magunk között’. Na de hát ezeket is megtapasztaltam és ez segített hozzá, hogy beismerjem, ehhez a fajta turizmushoz nem vagyok elég felnőtt. No de akkor mi legyen, ha mégiscsak lázba hoz az utazás gondolata? Mi is az, amire én kíváncsi vagyok, amikor utazok?
Arra, hogy az adott helyen hogyan telnek a mindennapok akkor, amikor nem kell senki felé mutatni, feszíteni, pénzt kicsikarni. Érdekelnek a növények, a helyi jellegzetességek, amiket csak gyalog lehet felfedezni. Ezt azonban, belátom, nem lehet 1 hét alatt lezavarni. Ehhez idő kell, sok-sok türelem a megfigyelésekhez és sok-sok hétköznapi helyzet. Egy pár hét a minimum. Peeersze, mondhatnátok, kinek van erre pénze? Mit szólnátok, ha azt mondanám, hogy ez nem pénz kérdése? Ezt akkor is megtettem, amikor olyan csóri voltam, hogy nem volt fedél a fejem felett. Ezt még a lányom is megtette úgy, hogy csak útiköltségre adtam neki pénz… De ez egy másik történet.

A lényeg, hogy azóta, amióta ezeket beismertem magamnak és beláttam, hogy ez nálam csak így működhet, azóta így utaznunk. Voltunk már így Belgiumban, Franciaországban, Spanyolországban, Portugáliában, Lengyelországban és most Görögországban. Még Amerikába is sikerült kijutnom úgy, hogy belevegyülhettem az amerikaiak munkás hétköznapjaiba, ami különös helyet foglal el a szívemben a fent felvázolt múltbeli események okán.
Úgy érzem, megtaláltam az utam az utazáshoz. Így látom értelmét, így élvezem, így jó.
