Még az angol sem talált erre megfelelőbb szót, mint a német wanderlust, amit magyarra talán úgy fordítanék, hogy ‘mehetnék‘ mint főnév. Biztosan sokan vagyunk így, nekem ez nagyon mélyen gyökerezik, talán már a genetikámban benne volt. (Az apámnak visszatérő álma volt, hogy echos szekérrel járja az országot).
Amikor úgy 10 éves voltam, anyámék elvittek magukkal a szőlőbe tavasszal, amikor ők a sorok közé krumplit vetettek. Négyen voltunk gyerekek, az unokatestvérem, Tomi, aki annyi idős volt, mint én, az öcsém, 2 évvel fiatalabbként és Tomi öccse, aki mindössze 5 éves volt. A végtelen pusztaságon elterülő izgalmasnak tűnő bozótosok, gyümölcsösök felébresztették bennem a mehetnéket és mivel én voltam a rangidős, én fektettem le a szabályokat a többieknek. A jelmondatunk az lett, hogy “Minket semmi sem állíthat meg!“, ami annyit jelentett, hogy kitűztem egy útirányt, amin elindultunk és a szabály az volt, hogy keresztül kellett verekedni magunkat az adott útirányban bármin, ami utunkba kerül. Így esett, hogy kerítéseket bontottunk le, vagy épp ugrottunk át, ástunk, ha kellett és másztunk, ha úgy hozta a szükség. És csak mentünk és mentünk egész délután kíváncsian várva, mi lesz a következő akadály, mi lesz a következő bucka után.
Egy ponton módosítani kellett a szabályokat, mert megmászhatatlan fal állta utunkat, így letettünk a fűbe egy tejeszacskót, egy kődarabbal biztosítottuk és azon a ponton 90 fokot jobbra tértünk. És csak róttuk az akkor már kilométerekké bővült pusztaságot. Hát a történet, elég csúnya véget ért, ha azt vesszük, hogy engem, mint ötletgazdát jól elnáspángoltak azon egyszerű oknál fogva, hogy sötétedés környékén találtak ránk 6 km-re a szőlőültetvénytől és éppen csak egy véletlen szerencse eredményeképp.
A mehetnéket azonban nem verték ki belőlem. 13 évesen indultam az első kiskunsági 50 km-es teljesítménytúrámon akkor még teljesen felkészületlenül és edzetlenül. A cipőm legalább 2 számmal nagyobb volt ( a szomszédtól örököltem ), mivel nem tartottam magam leégős fajtának, eszembe sem jutott gondoskodni napvédő felszerelésről, telipakoltam az akkor még korántsem minimalista hátizsákomat mindennel, ami egy cserkésznek kellhet ( a nyári nagytáborban) és mindezek tetejébe apám rábízott egy ‘vén rókára’, aki nem először túrázott, hogy finoman fogalmazzak.
Egy szó, mint száz, a lábam véresre hólyagosodott, a lábam és az arcom csak simán hólyagosra égett és a táskámat az utolsó 10 km-en már alig vonszoltam, mert hogy útitársam tempóját tartva 8 óra 47 perc alatt teljesítettem a távot… legfiatalabbként a mezőnyben. Az utlolsó kilométereken már jött mellettem egy autó és könyörögtek, a lábamat látva, hogy üljek be. De én összeszorítottam a fogam, mosoly helyett inkább vicsorogtam és nem engedtem. Másnap természetesen nem tudtam lábra állni, de azt a boldogságot, amit akkor éreztem, nem vehette el semmi. Függő lettem.
A következő évben már márkás cipővel, egy darab flakonnal, a vén róka helyett egy barátnőmmel indultam útnak és bár a barátnőm 22 km-nél feladta, én végigmentem sokkal lazábban, mint előző évben. Ezután már semmi sem tántoríthatott el, hogy a következő években egyenesen a 100 km-es távot tűzzem ki célul a Leskowsky Albert emléktúrán. Soha egyszer sem adtam fel közben, mert tudtam, ha beérek jön az az eufórikus boldogság, ami napokig kitart és azt nem adtam volna semmiért.
Aztán ahogy megszülettek a gyerekek, erről le kellett mondjak. Még egyszer volt, úgy 30 éves koromban, amikor újra teljesítettem az 50 km-et, talán az volt az utolsó, hogy megszervezték ezt a túrát és többé már nem mentem, és nem is volt alkalmam menni máshová sem.
Két évvel ezelőtt eszméltem rá, hogy tulajdonképpen hová is költöztem én ide, Erdélybe a Hargita lábához: egy túraparadicsomba. Akkor megint elkezdtem próbálgatni a szárnyamat, visszatért a régi jelmondat is, a “Minket semmi sem állíthat meg!” és elindultunk, először csak falatokban később nagykanállal habzsolva, a Via Transilvanica-n, az immáron szinte felnőtté cseperedett lányaimmal.
Az idén körülbelül 400 km-et tettünk meg túrázva az Ukrán határ felé, de közben azért be-befigyelt egy-egy “kisebb” túrácska is pl. Csíksomlyóba, vagy a Fogarasban egy felnőtteknek való köröcske. Megszállott lettem. Transzba esek abban a pillanatban, hogy a túracipőm a talajhoz ér és beindul a ‘menni’ program. Nem szeretek autózni. Akkor minden úgy elsuhan anélkül, hogy meg tudnám vizsgálni tüzetesebben. Még a biciklit is túl gyorsnak érzem ahhoz, hogy feldolgozzam, ami elém tárul.
Ha a szabadságomat egy jó kis túrával kezdem, akkor garantáltan el tudom engedni, ki tudom zárni a munkahelyi stresszt már az első nap. Ha viszont otthon töltöm a szabad napjaimat olvasgatással, kézimunkázással, akkor nem ilyen könnyű, akkor vissza-visszakúszik az elmémbe a ‘hogy is kellett volna’, ‘ja , azt elfelejtettem’, ‘meg kell mondanom neki’….
Erről is szeretnék írni ebben a blogban: a gyaloglás csodájáról, az elméleteimről és a tapasztalataimról, hátha másnak is csak egy kis biztatásra van szüksége, hogy elengedje a napi robotot.