Történt már Veled olyan, hogy valami kilátástalannak, megoldhatatlannak tűnt és egyszer csak csoda történt? Olyan megoldás született, ami 1001 véletlen összjátéka folytán is nehezen lett volna megjósolható… Biztos, hogy mindenkivel történnek ilyenek, mert egyszer, még az internetes fórumok idejében az egyik ilyen tudatos anyukák platformján valahogy magától alakult egy ilyen topic és mindenkinek volt története. Az egyikre konkrétan emlékszem, amikor hó végére az egyik család teljesen elfogyasztotta pénzügyi tartalékait és már nem volt miből vegyék a kenyeret és aznap, amikor az utolsó kenyérszelet elfogyott, csörgött a telefon. Abból a pékségből érkezett a hívás, ahová járni szoktak. Kb. egy hónappal a hívás előtt bekerült a telefonszámuk a kalappba valami nyereményjátékból kifolyólag, és most nyertek egy pékáru csomagot.
Velem is töréntek hasonlók. Egyik évben márciusra elfogyott a tüzifánk. De még az asztalosipari hulladékokat is felhasználtuk. Aznap, amikor az utolsó fiókdarabot is a tűzre dobtuk, én szokás szerint bementem a faluba, hogy az önkéntesmunkámat végezzem a Faluházban, a férjemnek pedig aznap nem volt első órája így még otthon maradt. Egyszer csak hív telefonon, hogy egy kocsi fát hoztak. Nem értettem se én, se ő, hisz biztosan nem intézkedtünk ezügyben. Kiderült, hogy a falu önkormányzata annyira hálás volt a munkámért, hogy így próbálta meghálálni a Faluházban nyújtott segítségemet. Épp jókor.
Vagy amikor Portugáliából utaztunk hazafelé és Madrid után már nem volt fix szállásunk, mert nem tudtuk, hogy meddig jutunk el egy-egy nap. Úgy számoltuk, hogy Barcelonában alszunk, de előbb ránk sötétedett, és az sem volt biztos, hogy Barcelonában egyből találunk valamit. A gyerekek nyűgösek voltak, mi éhesek és fáradtak, úgyhogy a legközelebbi lehajtón lehajtottunk az autópályáról és egy faluban találtuk magunkat. Ahogy mentünk végig a főutcán, és vártuk, hogy felbukkanjon valaki, megláttunk egy épületet, ahol viszonylag sok világosság volt és öregek kártyáztak egy asztalnál. A férjem bement, hogy megkérdezze, van-e valami szállás a faluban. “Hogyne lenne!” Még két házzal odább vezettek minket, ott vártunk egy kicsit, míg előkerült a kulcs. Az egyik öreg fontoskodva magyarázta spanyolul, hogy itt zarándokok szoktak megszállni. És valóban, hamarosan egy tornaterem méretű helységben találtuk magunkat, aminek az egyik sarka tele volt emeletes ágyakkal, a másik sarokban egy konyha volt berendezve, középütt egy hosszú asztal székekkel, míg a túloldalon egy színpadszerű pódium és egy kijárat a zuhanyzóhoz meg a mosdókhoz. Kérdeztük, mennyibe kerül. “Ingyen van – nevetett – büszkék vagyunk, hogy vendégül láthatjuk az utazókat.”
Ha gondoskodtunk volna fáról abban a bizonyos évben márciusban, vagy ha biztosítottuk volna a hotelfoglalást azon a bizonyos úton, mindezeket az áldásokat nem tapasztalhattuk volna meg. És azóta is sokszor-sokszor érzem azt, hogy a “problémáim” zöme magától megoldódik, HA HAGYOM. Tévedés ne essék, nem szeretném, ha bárki is azzal nyugtatná magát, hogy ez valakinek megy, de neki nem! Aki ismer, tudja, milyen szorongó voltam, ha nem konrtolláltam MINDENT a környezetemben. Olyannyira nem tudtam elviselni a bizonytalanságot, hogy még az egyetemi jelentkezésemnél se adtam be olyan szakra a papíromat, ahová nem BIZTOSAN vesznek fel. Képtelen lettem volna úgy létezni 2 hónapig, hogy nem tudom, hogy hová megyek szeptemberben (mert ugye valahová felvettek volna, de én még azt a kockázatot se vállaltam, hogy az első hely egy olyan legyen, ami nem 100%). Szóval innen indultam és szépen lassan építettem le magamban ezt pusztán azért, mert úgy éreztem irtózatos energiát fogyaszt az A,B,C…Z terv kidolgozása. A saját diszkomfort érzésem volt az, ami miatt elkezdtem ezen változtatni. Először kicsiben kezdtem, csak apró dolgok feletti kontrollt engedtem el, de aztán ahogy kezdtem ráérezni, úgy lett egyre nagyobb és nagyobb a kockázat.
Nem azt állítom, hogy mindig jó volt a kimenetele annak, ha mondjuk nem készültem programmal egy nyaralásra, de először is a statisztikában nem láttam különbséget, aközött, ha mindenre felkészülök és aközött, ha egyáltalán nem, másodszor pedig megtanultam elfogadni ami jön.
Ha az ember mindent bebiztosít, nem tudja megtapasztalni az áldást. Talán ezt akarja mondani a Bibilia is, amikor arról beszél, hogy könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni az Isten országába. Ha gazdag vagy, nem sok kontrollálatlan bizonytalanság van az életedben és nemigen kell valami külső forrásra hagyatkoznod egy-egy probléma megoldódását illetően. Vagy legalábbis nem sok ilyen eset van. Persze azért lehet, de akkor is… minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb az áldás, ezt egyértelműen látom. Olyan, mint a szerencsejáték.
Ezt a posztot már elkezdtem írni két hete, de valahogy nem kerekedett ki a vége. Aztán pénteken megint csoda történt. Már éppen elkeseredtem a hazug, képmutató világ miatt, ahol nem számít más csak a muti és a nyáladzás és már a gyerekem is ezzel kellett szembesüljön péntek reggel, ami miatt pillanatra átértékeltem az egész életfilozófiámat… de csak egy pillanatra… mert megláttam egy vándort a kapunk előtt elhaladni. A magamfajta csóri túrázó volt, fa bottal a kezében. Azonnal riasztottam a férjemet, aki ilyenkor – ha én megérzem valakinek a pozitív kisugárzását – utánarohan megkérdi kicsoda, micsoda és behívja hozzánk. Így is tett. Már tudtam, hogy nem nyúltam mellé, amikor meghallottam, hogy angolul beszél.
Szerintetek mennyi az esély arra, hogy egy úton, amin havonta egyszer megy el valaki, elsétáljon egy Dreamseller? Szerintem nulla. Mégis ez történt. A fickó nem egy youtuber, nem egy FB sztár, ő csak csendben körbegyalogolta 5 év alatt Európa összes országát szinte pénz nélkül, egyetlen kicsi hátizsákkal, mindenzt miután otthagyta Barcelonában a jól fizető felső menedzseri állását és eladta mindenét. Mert valami többet akart kihozni az életéből… Mondanom sem kell, ott fogtuk ebédre is és egész álló nap beszélgettünk. Mindenki ráért ugyanis ilyen értékes találkozás kibontakoztatására. Ő is elámult a házunkon és hogy mindezt 5 gyerekkel csináltuk végig, abszolút társra találtunk az értékrendünket és az életről kialakított felfogásunkat illetően. Megerősített, energiát adott. Azóta tudom, hogy jó úton járok, történjék körülöttem bármi, nem kell, hogy a zsivaj és a többségi társadalom téveszméi eltérítsenek az Utamról. Mi ez, ha nem áldás, ami épp a megfelelelő pillanatban jött?
Újra erőt érzek magamban, hogy rábízzam magam arra, ami lesz, bármi lesz is. Újra vágyom rá, hogy olyan dolgokat csináljak, amiknek nem kiszámítható a kimenetele, újra szeretnék felülni arra a buszra, ami nem tudom, hová visz. Újra szeretnék úgy ébredni, hogy nincs tervem, de nyitottan állok mindenhez, ami elém kerül. Azt hiszem, ez is egy függés, amiről egy idő után már nem lehet leszokni… amikor már tudod, hogy valaki vagy valami állandóan vigyáz rád és készen áll, hogy elhalmozzon minden jóval… ha hagyod.