Újra belekezdek, immár sokadszorra.
14 évesen kezdtem naplót írni, és napi több órát töltöttem körmöléssel. Akkor úgy gondoltam, a lányomnak írom, aki talán rokon lélekre talál a sorok között. Így is lett.
Később 2007-ben 25 évesen felfedeztem a blogolást, mint afféle mondernkori naplóírást, ahol az ember már nem csak a közeli hozzátartozóinak ír, hanem bárkinek, aki arra téved és megfogja valamiért a téma. Izgalmas volt a tudat, hogy egyszer talán valaki merít majd belőle. Merítettek is sokan, és én is nagyon sokat tanultam az akkor még teljesen személyes jellegű blogok olvasgatásából.
Nehezen tudtam azonban összeegyeztetni a nyilvános írást és az ezzel kapcsolatos érzéseimet úgy, hogy harmóniában maradhassak önmagammal. Néha, amikor azt éreztem, függő vagyok, akkor 1-2 évre kivonultam, mert semmitől nem tartok annyira, mint attól, hogy valamihez ragaszkodjak. Aztán rendre újra kezdtem, mert érzem, hogy van mondanivalóm, ami talán segíthet másoknak.
Mindig irtóztam a gondolattól, hogy megmondó ember legyek. Fedezze csak fel mindenki a maga útját! Aztán kezembe került Jim Kwik könyve a Bonts le a korlátaidat!, amiben volt egy idézet egy filmből, ami mindent megváltoztatott bennem.
“Tudod… Ha az élet alapvető természetére gondolsz – úgy értem, amikor a kezdetek kezdetén, az első sejt kifejlődésekor a sejt két sejtté oszlott -, az élet egyedüli célja mindig a megtanult dolgok továbbadása volt. Nem volt más magasabb rendű cél. Ha tehát azt kérded, mit tegyél a felhalmozódó tudásoddal, azt mondom… Add tovább!“
Előtte szent meggyőződésem volt, hogy így is sok az önjelölt guru, akik elég hiteltelenné teszik ezt a féle segítő szándékot, nem szeretnék egy lenni a sok közül. De ez a könyvbeli idézet elgondolkodtatott, és helyretette bennem talán még az élet értelmét is.
Korábban az élet értelmére úgy gondoltam, mint egy paradoxonra. Az élet értelme a tapasztalás, de a tapasztalataidnak semmi értelme, mert mire már csúcsra járatod, magaddal viszed a sírba. Nehezen ment, hogy ezt összetegyem, más értelmet pedig nem találtam.
De mi van, ha tényleg azért születtünk a földre, hogy egymástól tanuljunk? Mi van, ha mégiscsak van értelme tapasztalni? Mert ha nem viszed a sírba a tapasztalataidat, ha megosztod másokkal és ők is megosztják veled az övéiket, akkor van esély rá, hogy ne az egyén, hanem az emberiség fejlődjön… Annak pedig van értelme…
Na ez adta meg a lökést, hogy 3,5 éves szünet után újra blogoljak és elmeséljem, hogy mikkel szórakozok, miket tapasztalok, hátha segít valaki másnak is.
Fogadjátok szeretettel!